Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. július 20. - Illés Napja

Háttér

Tamási Áron drámaköltői ars poétikája

Szemelvények

„… az én igazságomat nem egy osztály hordozza, hanem egy nép;
s nem a nemzetköziség, hanem az egyetemesség”
[1]

 

A Gödöllői Művészetek Házában augusztus 21-én került bemutatásra Tamási Áron legtöbbet játszott színpadi műve, az Énekes madár. A rendezőként debütáló Szabó Sebestyén László és a szereplők nagy része (Katona Kinga, Barta Ágnes, Szász Júlia, Szűcs Nelli, Mészáros Martin és Bordás Roland) a Nemzeti Színház tagja; K. Kovács Tamás a székesfehérvári Vörösmarty Színházból érkezett, Vrabecz Botond pedig idén végzett Moszkvában, a MHAT-on. „Olyan előadást szeretnénk létrehozni, amivel sok helyre utazhatunk, és amit mindenhol szívesen fogadnak, határon innen és túl” – nyilatkozta a rendező. Lapunk e bemutató alkalmából ad közre egy összeállítást, melyből érzékletesen rajzolódik ki Tamási Áron erdélyi elkötelezettsége és a magyar színházi nyelv megújítását célzó drámaköltői ars poetikája.

 

Énekes madár

„Tisztelt Hallgatóim! Akik az Énekes madarat most elröpítik a közönséghez, hát azok a figyelmes emberek azt mondják nekem, hogy a madár éneke előtt szóljak valamit. Szerintük érdekes, sőt hasznos is, ha a színdarab megszületésének a körülményeit felidézem, s apai módon jellemzem is eme írásomat.

Amikor ezt a kívánságot hallottam, magam is szinte azt hittem, hogy semmire sem emlékszem, ami a színjáték születésével kapcsolatos. Ami nem is volna csoda, mert az Énekes madarat egészen fiatal koromban írtam. De amikor azt kezdtem volna hinni, hogy semmire sem emlékszem, már virradni kezdett bennem az emlékezet.

A gödöllői Énekes madár alkotóinak csoportképe készül a Művészetek Házában 2020-ban (forrás: muzs.hu)

Villáncsol bennem a múlt, s a meg-megvillanó fénynél azt az utat is látom, amelyen elérkeztem a darab megírásáig. Látom magamat mint nagyocska diákot, aki a karácsonyi és húsvéti szünidő alatt, s nemkülönben nyáron is, otthon a faluban, legénykedni kezdettem. Nem volt ez valódi legénykedés, hanem inkább csak kukorékolni tanultam. Vagyis szombat és vasárnap este elmerészkedtem egyik-másik kislányhoz vizitába. Ott a nagyobb legények között egy kicsit vegyültem és üldögéltem. Tartottam a házigazdától, hogy nem véli-e még korainak az én berzenkedésemet; s igyekeztem egy cseppet melegre csiholni a háziasszony pillantásait. Közben nagyokat nevettem a legények tréfáin, melyekkel egymást szőrmentiben csipkedték; s figyeltem a kislányt, hogy kinek szurkol a kelleténél jobban. S amikor távoztomban az ereszbe vagy a tornácba kikísért a kislány, akkor ejtettem néhány szót a holdvilágról, s majd későbben arról is, hogy a csillagok mire biztatják az érző szívet.

Az ősbemutatóról készült fotómontázs (forrás: nemzetiszinhaz.hu)

Aztán múltak az évek. Egyetemre kerültem, majd Amerikába mentem. Itt írtam, Amerikában, a Mihályka, szippants! című novellát, melynek hímpora a falusi vizitákat idézte. S majd hazajövet, Kolozsváron megírtam A legényfa kivirágzik című elbeszélést, amelyben Móka és a diófa már szerepel. S innét már egyenes volt az út az Énekes madárig, melyet a harmincas évek közepe táján írtam meg. A színpad hagyományos formáival nem sokat törődtem akkor, ami kár is, nem is. Kár azért, mert sehol nem akarták előadni a színdarabot, mondván nagyon helyesen, hogy se nem valóság, se nem mese. Kétségtelen, hogy elődje nem volt, mert a népszínművek után, s majd a naturalizmussal kevert népi darabok után úgy lebegett szegény, mint egy váratlan irodalmi rügyecske. Aztán 1935-ben egy alkalmi művészegyüttes mégis előadta Budapesten. A kritikusok azt mondták, hogy ez nem színdarab, de mégis valami. S mint efféle valamit aztán eljátszották a Nemzeti Színházban, s még itt-amott.” [2]

Az Énekes madár szereplői a szerzővel, Kolozsvári Nemzeti Színház, 1936
(forrás: nemzetiszinhaz.hu)

A szerző néhány megjegyzése az Énekes madár előadásával kapcsolatban:

„1. A színdarabot rendezés és előadás szempontjából nem mesejátéknak kell tekinteni, hanem reális játéknak. A mindennapi, valóságos élet eseményei történnek a színpadon. Az akarat és az érzelem heve azonban, néhány ponton, kiszélesíti a valóság kereteit. Ezek a pontok: a fal elmozdítása, a fa emelkedése és a szerelmesek eltűnése. A valóság felfogása alapján a színészek játéka és maszkírozása is nem meseszerű, hanem valóságos.

2. Az előadás nyelvi részében, vagyis a színpadi beszédben, egyedüli út, hogy a színészek ne beszéljenek tájszólásban. Ha a tájszólás útjára mennének a színészek, akkor beszédbeli zűrzavar keletkeznék, mert hiszen, természetes módon, senki sem ismeri a »székely« beszédet. Amiben egyek lehetnek, az csupán az ízes és tiszta magyar beszéd. Tehát beszéljenek így a színjátékban.

3. Mivel a való élet alapját kell játszani, helytelen volna az a felfogás, hogy a mesebeli jók és gonoszak állanak egymással szemben. Ami rossz van az »öregekben«, az csupán az életük körülményeiből és a helyzetükből adódik; s ugyancsak így van a fiataloknál is. Érzelmi és érdek alapon küzdelem az élet: ebből adódik a darabban is minden konfliktus. Így tehát, mint az életben is, árnyaltan beszéljenek és játsszanak a színészek: vagyis csak akkor harsányan, ha a valóságos indulat ezt megköveteli. Senki ne akarjon önmagáért való »humort« játszani, mert igazán derülni csak akkor lehet, ha a visszás helyzetekben is komolyan játszik a színész.”[3]

 

Tündöklő Jeromos

„Bár teljes mértékben ismerem a pesti, illetve a mai magyar színházi kultúra felfogását – úgy művészi, mint tartalombeli igényeivel –, amikor alkalom nyílt számomra a színpadi szerepléshez, mégis az volt a határozott véleményem és célkitűzésem, hogy ennek a színházkultúrának elsekélyesített ízléséhez nem fogok alkalmazkodni. (…)

Nagyon természetesnek találom, hogy az ardeali (’erdélyi’) lírának és prózának kiélése után épp itt nálunk ütötte fel fejét legerősebben az a törekvés, hogy a magyar drámairodalomba nemzeti és emberi tartalmat is kell belevinni, és hogy bármilyen módon a színpadot is meg kell szereznünk magunknak. Néhányan egyetértettünk abban, hogy ezt a legnehezebb harcot a háború utáni transszilvániai írás hitelének fölhasználásával és latbavetésével kell elindítanunk. Ez elsősorban azt jelentette, hogy az itteni ősbemutató elvéhez minden lehetőség szerint ragaszkodunk. Ezáltal nyilvánvalóvá akarjuk tenni, hogy törekvésünkkel – úgy tartalmi, mint művészi forma szempontjából – elsősorban Transszilvániához tartozunk, és ha kínlódva meg bukdácsolva is, de innen szeretnénk bevonulni a pesti színpadra; nem pedig a pesti színpadról óhajtunk ide visszajönni. Ebben ne lásson senki semmiféle különcködésre valló törekvést, mert az a meggyőződésünk, hogy az egyetemes magyar színműirodalomnak is csak ezen az úton tudunk legjobban használni. Boldogsággal tölt el, hogy felfogásunk, a jelek szerint, máris igazolódni látszik. Hiszen elértük azt, hogy a pesti Vígszínházban, melynek művészi múltja európai szempontból is kiemelkedő, a jövő színi évadban négy transszilvániai darabból álló ciklus fog színre kerülni. Bizonyos, hogy sok minden múlik ennek a ciklusnak erkölcsi és művészi sikerén, de meggyőződésem, hogy ahol együtt van a tehetség, a hit és a munka, ott legalább olyan bátor és biztató jeleket lehet leadni, melyek magukban véve alkalmasak arra, hogy egészséges légkört és tisztultabb világot teremtsenek. (…)

Tündöklő Jeromos, Nemzeti Színház, 1939, Kiss Ferenc és Makláry Zoltán (forrás: mek.niif.hu)

Az ember nem társadalmi osztályokba és nem városokra meg falvakra osztott emberek életére született, hanem egyetlen igazság szolgálatára. Ez az igazság pedig nemcsak az emberi társadalom bajainak és örömeinek felismeréséből származik, hanem maga a teremtett világ állataival, növényeivel, vizeivel, csillagaival és levegőjével egyformán táplálja. Vagyis a végső gyökereinél, elülről kell kezdeni mindent, mert ez az egyetlen módja, hogy az ember kimeneküljön a zsákutcából, és újra megtalálhassa igazi helyét a világban. Lehetőleg olyan harmonikusan, ahogy a halott megtalálja helyét a földben.”[4]

*

„Két tényező teszi irodalmivá az író munkáját: a művészi színvonal és a nemes tartalom. Ezekben az időkben, amikor a világnézetek és a különféle eszmék kavargása az irodalmat is elemi erővel csapkodja, különösképpen szükséges ezt a felfogást hangoztatni és szolgálni. Azelőtt, régebben csak a művészi színvonal volt a fontos, s ez volt az oka annak, hogy az irodalom erkölcsi tekintélyét és nevelő hatását sokszor elvesztette. Napjainkban viszont sokszor az ellenkező véglet hibájába esik az író és az irodalom: a »nemes« tartalmat hangsúlyozza és követeli, nem törődve a művészi színvonallal. Míg az első felfogás egyénieskedő, és sekélyessé tette az irodalmat, ez a második műkedvelővé teszi. Én azok közé tartozom, akik minden írásukban és megnyilatkozásukban szigorúan követték és szolgálták a művészi színvonal és a nemes tartalom együttes irodalmi törvényét.

Ennek a törekvésemnek legnyilvánvalóbb erőpróbája s egyben példája a Tündöklő Jeromos című népi játék. Ez természetes is, hiszen darabom annyira mai, s mondhatnám, politikai vonatkozású, hogy megírásakor csak a legszigorúbb, legművészibb írói eszközök használata biztosított arról, hogy a Tündöklő Jeromosból nem lesz időszerű szatíra, hanem erkölcsileg és művészileg megoldandó mai kérdés, amely voltaképp mindig kérdés volt, amióta társadalmi életet él az ember.

Tulajdonképpen három dologról van szó. Először egy régi, de ma elburjánzott »politikai« típusról. Különböző pártok és világnézetek ebben a típusban közösek. Az ilyen »politikus« velejében demagóg, eszközeiben nem válogatós, csak kettőt akar és ismer: pénzt és hatalmat. Természetes, hogy ennek a típusnak egy vidéki változatáról van szó, hiszen darabom egy székely faluban játszódik le. Másodszor: milyen az az ember és az a magatartás, amelyet a demagógiával és a »hathatós« politikai eszközökkel szembe lehet és szembe kell állítani? Az író úgy felel erre, hogy ez az ember csak erkölcsi személyiség lehet, aki emellett mély kapcsolatban van a tömeggel, s akinek eszközeit ez a felfogás jellemzi: »Tiszta és nagy célokhoz csak tiszta és egyenes úton lehet eljutni.« Harmadszor pedig arról van szó, hogy maga a nép két ilyen ellentétes egyéniség munkája között miképpen viselkedik, hogyan vajúdik, keresvén az egyedül helyes utat. Ez már a kollektívum kérdése, mely annyira döntő, hogy a darab jellege is magyar, népi és emberi közösségi lett.[5]

*

„Az elmúlt esztendők során gyakran szóbeszéd tárgya volt, hogy az erdélyi irodalom a közönség részéről nemcsak megbecsülésnek örvend, hanem gyöngédségnek is. Ez érthető. A szóbeszéd is, a gyöngédség is. Az írás, ha jószándék és nemes tartalom van benne, nevelő hatású és öntudatot táplál. Erre pedig mindenütt szükség van, kisebbségi sorsban különösen. Károsnak tartom azonban, ha műkedvelők és mesterkedők védett területté akarják tenni az »erdélyi« és főleg »székely« jelzőt, hogy az irodalmi igény és erkölcsi felelősség elől oda meneküljenek. Éppen a Tündöklő Jeromos bemutatójával kapcsolatban kell ezt mondanom. Szeretném, ha a kritika és a közönség nem az említett gyanús gyöngédséggel mérne engem és darabomat, hanem az erjesztő szeretet szigorúságával és irodalmi igényességgel. Író számára ugyanis ez a legnagyobb megbecsülés. Nem beszélek azokról a magyarországi törekvésekről, amelyek újra vissza akarják adni a színpadi szónak a súlyát és a színpadi cselekmények erkölcsi hitelét. Ezt elvégzik bizonyára mások. Ebben a néhány sorban csupán arra akarom felhívni a figyelmet, hogy mi Erdélyben a legtudatosabban törekszünk erre. De ugyanakkor tudjuk azt is, hogy a szónak a súlya és a cselekmény erkölcsi hitele csak szigorúan művészi formában térhet vissza. Enélkül irodalom nincs, sem könyvben, sem színpadon. Elbeszélésben és regényben már hoztunk Erdélyből épkézláb írásokat, s szeretnénk hozni a színpadi irodalomba is. Nehéz feladat, hiszen a színpadi mű, belső és külső szigorú törvényeivel, nemcsak az írásművészet teteje, hanem a megírástól az előadásig szerencsével is kell járnia. Mert kétségtelen, hogy a legremekebb drámai mű is félben marad, ha a szerző nem találja meg a művészi segítőtársakat, az arravaló színházat és mindezeken keresztül a közönséget.

A magyar szellemi életben, s a színházművészet világában is erjedés folyik mostanában. Hozhat ez az erjedés jóféle változásokat, de esetleg a művészi sekélyesség virágzását is hozhatja. Én a jóféle változásokban hiszek inkább. Teremtő íróra, bátor és műértő igazgatóra s igazi színészre soha nagyobb szükség nem volt, mint a mostani s az elkövetkező időkben. Szerencse és nagy lehetőség, hogy ezekben nem szűkölködik a magyar fajta. De a meglevő értékeknek napi politikán felül össze kell fogniok. Egyrészt a fenyegető sekélyesség ellen, mely különböző jelszavak alatt meghúzódik; s ugyanakkor az alkotó munkára, mely létünket csillogóvá teszi és vezető szerepünket biztosítja itt a Duna mentén.”[6]

 

Csalóka szivárvány

„A darab nem a műveltségről szól, hanem a félműveltségről. A magunk életéből való menekülés mindig problémája volt az irodalomnak, de ma különösen lényegbevágó probléma. Mindenki irigyli a másik könnyebb sorsát, s ezt a puszta és meztelen irigységet maga előtt azzal takargatja, hogy azon a helyen, ahol most egy másik áll, ő sokkal több hasznot tudna hajtani a társadalomnak. Minél kevesebb munkával elérni a célt, ez a »feladat«. Hát nem bújtunk mi egy más bőrbe? Nézzen körül. A politika színházat akar csinálni, az író kereskedelmi vállalatnál helyezkedik el. Mindenki másra vágyik. A boltos, hogy írjon; az írót csábítják, hogy boltos legyen. S abban, hogy ez van, s hogy az emberek nagy része ebbe a hibába esik, nem a félműveltség a bűnös? Nem mennyiségileg értem a műveltséget. Az a művelt ember, akinek a műveltsége biztos alapokon nyugszik. (…)

Csalóka szivárvány, Nemzeti Színház, 1942, Jávor Pál, Mészáros Ági
(forrás: mek.niif.hu)

A magyar író abban a törekvésében, hogy a kérdéseket szintézisben mutassa meg és a kifejezésre formát teremtsen, lassan egyedül marad, mintha egy furcsa, idegen szigetre vetődött volna. Mint valami egzotikus állat, egy egzotikus szigeten. Egyedül. Csak az úgynevezett lelki természettudósok ismerik, értik, tartják számon. Meg az országban szétszórtan élő, főként a fiatalabb értelmiséghez tartozó szellemi emberek tudják, miről van szó. (…)

Az a formalizmus, ami a magyar irodalomban él, furcsa fajtája annak a félműveltségnek, amelyről szóltam. Nézze végig az irodalmat, avult formalizmus vonul végig. Alig van valaki, aki arra a következtetésre jut, hogy új dolgok vívódnak körülöttünk, s az új jelenségeket legalább saját magának megmagyarázná. Nem panaszkodom. Az irodalmi és művészi kritikát, általában szólva, nem tartom lényeges tényezőnek mindabban, ami kialakult a magyar irodalomban és művészetben; s még kevésbé lényeges tényező abban, ami ki fog alakulni. Ez tapasztalat útján leszűrt véleményem. A kritika a maga nemében kitűnően teljesíti hivatását. Ha valaki az elfogadott formákban dolgozik, s a régi szabályokat űzi formában és tartalomban, alkotótársaival kapcsolatban a kritika remekül működik. Mert formalista, mint az író. Ha hagyományos formára akad, író és kritikus megtalálja egymást. A kialakult szemléletmódot mindketten eltanulták, és sajátjukká tették. Valaki azt panaszolta nekem a főpróba után, hogy egy baja van a darabnak. Nincs happy endje! Eszébe se jut, hogy aki vétkezik, annak bűnhődnie kell?”[7]

*

„Ennek a színházi művelődésnek ügye olyan kezekben volt, amelyek a művészi magyar feladatok elől kitérve, az öncélú vagy mutatványos színházi teljesítményekben látták a színház feladatát. Milyen közönség nevelődhetik ilyen színházi kultúra mellett? Pontosan olyan, amilyen színházba járó közönségünknek legnagyobb része. Azonban igazságtalanság lenne, ha ennek az »eredménynek« ódiumát egészen a színházi vezetőkre és közönségre hárítanók. Még az egyének életét sem lehet önmagukban helyesen megítélni, annál kevésbé a nemzeti életnek olyan fontos tevékenységét, mint a színház. Ilyen összefüggésekben szemlélve az ügyet, kétségtelennek tűnik, hogy maga a politikai hatalom se óhajtott más színházi művelődést, sőt, éppen ilyent óhajtott. A mai olcsó és igénytelen szórakozásra törekvő színház nem látszik mostoha gyermeknek a hatalom előtt. Joggal fel lehet tenni a kérdést, hogy helyes ez? Az én véleményem szerint nem szolgálja a nemzeti társadalom erőfeszítését az olyan törekvés, hogy inkább nevettessünk és nevessünk, mint hogy szembenézzünk a kérdésekkel. A bódítás helyett igen ajánlatos volna az önvizsgálat és megtisztulás. (…)

Gyakran jóindulatú tiltakozással találkozom, amikor nyugodtan megmondom, hogy darabjaim nem arattak sikert. Nem is fognak aratni mindaddig, amíg el nem következik mindaz, amit fentebb a színházi művelődésről mondottam. Mert számomra a sikert ez jelentené. Ha könnyebbik végével foghatnám meg a dolgot, ha csupán szórakoztatni akarnék: bizonyára megcsíphetném a »sikert«. Nevetésre és könnyekre menni a »góbéságok« sajnálatosan népszerű világában: ez igen hálás volna, és adná a babért, mely olcsó lett manapság. Én azonban nem tettem, mert becsülnöm kell önmagamat és az irodalmat.”[8]

*

„Az előadóművészek közül többen székelynek születtek. Ezek, mert vérükben van, könnyen érzik a feladatot. Mások tehetségüknél fogva tudják, hogy mit kell tenniök… Ami azonban nagy általánosságban nem színházi siker, csak jóindulatú tapogatózás, annak a magyarázata, hogy színésznevelésünk módszereiből hiányzik a magyarságismeret. A magyar tájak gondolkodás-, beszéd- és mozgásmódját színészeink alig sejtik. Legtöbbjük olyan környezetből való, amely a népi magyar sajátság tömegeit – a falusit, a parasztot – egyáltalán nem ismeri, mert vele soha nem volt semmiféle érintkezése. Az én elképzelésem szerint helyes lenne, ha a színésznevelés a különféle oktatás mellett arra is súlyt helyezne, hogy neveltjei megismerjék és gyakorlatban ismerjék meg a magyar vidék szellemét. (…)

A közönségnek az a része, amelyik születése, tanulmányai folytán a törzsmagyarsághoz tartozik, szívvel és helyesen érzi minden magyar táj szavát… A közönségnek az a másik része, amelyik művészi szempontból érzékeny és művelt, szintén megérti a mű szellemét. A közönségnek az a bizonyos harmadik része, amelyre nincs más megjelölés, mint: a színházban szórakozó tömeg – nos, ez a közönség úgyis idegenkedik minden olyan dologtól, ami új nézőpont elé állítja. Közömbös vagy ingerülten visszautasító. (…)

A költő formát keres mondanivalójának. Ehhez jó, ha a színpadi technikát ismeri. Sőt jó, ha a bevált, úgynevezett színpadi fogásokat ismeri. Csak ezeket a »fogásokat« nem lehet minden költői műnél alkalmazni.

Csupa ilyen bevált színpadi fogásból egész színdarabot lehetne összefércelni. Ha én valami varázslat folytán olyan helyzetbe kerülnék, hogy többé nem lennének költői eszményeim, úgy érzem, kitűnő ilyesfélét csinálnék. Az emberek nyakamba ugranának, s azt mondanák: már régen ezt kellett volna csinálnod! S én borzasztóan szégyellném magam…”[9]

*

„A [kolozsvári színházzal] az a baj, hogy nincs egyenes szellemi vonala. Ami még mindig jobb, mint ha rossz meggyőződése lenne (…)

Azt gondolom, olyan magyar vonalat kellene szolgálnia, melyet örök magyar vonalnak lehetne nevezni. Ebbe a vonalba nagyszerűen bele lehetne illeszteni az erdélyi színt, például a háború utáni erdélyi magyar irodalmat. Természetesen ez távolról sem jelenti azt, hogy nem lehetne idehozni más írók termését, sőt. (…)

Amíg idegen uralom alatt éltünk, addig kényszerű, de hasznos volt magyar szempontból, ha azt mondhattuk, hogy van erdélyi irodalom. Most utólag tárgyilagos megfogalmazásban ezt úgy kell mondanunk, hogy »a múltban Erdélyben létrejött magyar irodalom«. A változás óta csak az Erdélyben élő magyar írókról lehet beszélni. És ezeknek a munkáin keresztül beszélhetünk erdélyi színről, úgy gondolat, mint fogalmazás és forma szempontjából, de ez magyar irodalom, amelyben elvegyülnek az erdélyi színek. És minden eszközzel támogatni kellene, hogy ezek a színek igenis megmaradjanak.”[10]

 

Színház – író nélkül?

„Szívesen használom fel az alkalmat arra, hogy ezen az ünnepélyes és kivételesen komoly értekezleten egy fontos gondolatomat a színház és az író viszonyáról kifejezésre juttassam. Kivételesen komoly ez az értekezlet: akár annak kezdeményező jelentőségét tekintem, akár a résztvevők szellemi rangját s a hozzászólók szakértelmét. De egyben szokatlan is. Az író számára mindenekelőtt szokatlanná teszi az, hogy a színház dolgában véleményt kérnek tőle, s azt a véleményt bizonyára irodalmi és gyakorlati szempontból egyaránt hasznosítani is óhajtják.

Tréfás hangzattal, de komoly célzattal forradalmi tünetnek is nevezhetném ezt a fordulatot, hogy jelentőséggel teljes formák között az író is hozzászól a színház kérdéséhez. Húsz esztendeje éppen, hogy jobb híján írónak kell neveznem magamat, s különös buzgalommal négy színdarabot is írtam, de engemet komoly formák között soha senki meg nem kérdezett arról, hogy a színházról miképpen vélekedem. Így aztán, mivel sem színházpártoló egyesületbe nem tartoztam, sem színházi művészetet irányító közhivatalom nem volt, minden színművészeti véleményemmel magamra kellett maradnom. Ez volt, s talán a jövőben is ez lesz a dolgok rendje. S ezt azért mondom, nehogy valaki az író helyett sérelmesnek tartsa ezt a rendet. Inkább vegyük tudomásul a magyar színházi világnak azt a kivételes és féltve őrzött elvi és gyakorlati szokásjogát, hogy író nélkül is lehet színházat csinálni. Sőt egyenesen kecsegtető, mert az író elnehezíti a színházat, s ennélfogva riasztja mindazokat, akik kényelmesen szórakozni óhajtanak a színházi előadások alatt. Az a törekvés, hogy író nélkül és könnyen szórakoztató színházat csináljunk, teljes mértékben sikerült is. Sőt azt mondhatnám, hogy jobban sikerült, mint ahogy kellett volna; s ha nem csalódom, némi részben azért vagyunk most itt, hogy a könnyű szórakozás lejtőjén rövid időre megállítsuk a magyar színházat. Képzeljük el, hogy közös erővel sikerült is ezt megtennünk. Most tehát áll és várakozással tekint reánk. Itt az alkalom hát, hogy a különböző hozzászólásokból olyan egyöntetű törekvés alakuljon ki, amely a magyar színházak jövő fejlődésére nézve méltóbb útra tudjon rámutatni.

Az Énekes Madár ősbemutatójának két főszereplője, Tolnai Klári és Egri István
(forrás: wikipedia.org)

Ehhez az egyöntetű törekvéshez az író mindenekelőtt a művet adhatja, magát a színdarabot. A művet azonban nem lehet megrendelni, sem tartalmi részében, sem formáját tekintve. Csupán azt lehet megkísérelni, hogy a színházi világban olyan közszellemet teremtsünk, amely lehetővé teszi egyrészt a művek helyes kiválasztását, másrészt pedig a kiválasztott művek megfelelő előadását.

A színházi világ kívánatos közszellemének kialakításához feltétlenül szükséges tudni, hogy mi az az alapvető elv, amely kiinduló pont gyanánt szolgálhat. Az én vélekedésem szerint az alapvető elvet a következőben lehetne megjelölni: a jellegzetesen magyar tartalmat olyan művészettel kell formába önteni, hogy az európai viszonylatban is versenyképes legyen. A tartalmi és a művészi igény egyaránt vonatkozik a színpadi műre, a rendezésre és a színészi játékra. Ha elfogadjuk azt az elvet, hogy a műnek, a rendezésnek és a színészi játéknak egyaránt jellegzetesen magyarnak és versenyképes értelemben művészinek kell lennie, akkor irányt jelöltünk meg arra, hogy merre és hol keressük a színpadi művet, a rendezőt és a színészt.

Nem tudjuk szavakba foglalni, hogy mi a jellegzetesen magyar, de érezzük. S megérezzük azt is, ami nem az. Bizonyára szabad, mert szükségesnek látszik, hogy ebben a kérdésben a legszemélyesebb sugallathoz forduljunk. Ilyen sugallat bennem az, hogy a mai magyar színházi kultúrának legnagyobb részét nem érzem magyarnak (…). Én azt hiszem, hogy nem járok rossz úton, ha csupán arra a magyarázó tényre mutatok rá, hogy a színházainkat fenntartó magyar középosztály maga sem jellegzetesen magyar. Öröklött kultúráját és szerzett műveltségét tekintve, szellemileg erősebb szálak fűzik az európai polgárság felszínéhez, mint a magyar néphez. Igen számos és biztató jel szól azonban amellett, hogy a középosztályunk ezt a kapcsolatot szeretné felcserélni egy olyan bensőséges közösséggel, amely őt valóban a törzsökös magyarsághoz fűzné. Ebben a vágyában vezetője és útmutatója tudna lenni egy olyan magyar színház, amelyet a törzsökös magyarság művészi templomának tekinthetne.”[11]

 

Tamási Áron a kortársakról

„A magyar drámáról beszélve azt a megjegyzést kell tennem, hogy a dráma általában abban a formájában, ahogy tartalmilag és művészi szerkezetben előttünk áll, tulajdonképpen a múlté. A jó polgári drámát is olyan gyümölcsnek kell tekinteni, amely a gyümölcshullás után még ideig-óráig a fán marad. A hosszú tél után bizonyára teremni fognak majd új gyümölcsök, de az még az idő méhében van… A magyar drámai termésnek egy része ilyen hulló gyümölcs, s a másik része egy-egy érzékenyebb író mostoha rügye, melyet a kietlenség elhervaszt. Az előbbi drámák, műfajilag a polgári dráma műfaját értve, a nézőre megnyugtatólag hatnak. Gondoljunk Bókay, Márai, Illés Endre színpadi műveire.

A „Vásárhelyi találkozó” előkészítése Marosvásárhelyen, 1937-ben, Tamási balról a harmadik (forrás: Irodalmi Magazin)

Azok a színpadi művek viszont, melyeknek a mostoha rügy sorsa jut, nyugtalanná teszik a nézőt és indulatossá a bírálatot. Gondoljunk Németh László színpadi műveire; s gondolhatnék talán a magam játékaira is, ha azok színükkel és humorukkal nem hatnának egy kissé szelídítő módon. A legszerencsésebb figyelem még azokat a színpadi műveket illeti, amelyek kétfajta drámai törekvés között állnak, mint Zilahy és Kodolányi drámái. (…)

Tamási az Erdélyi Helikon íróinak tizedik találkozóján Marosvécsen, 1938-ban (forrás: foter.ro)

Ha valaki arra kényszerítene, hogy a jövőre nézve mégis kimondjam sejtelmemet, csak azt mondhatni, hogy érzésem szerint a jövő drámája nem a tények művészi megszerkesztése folytán születik meg, hanem olyan költői mű lesz, melynek szárnyaló szertartása alatt bűvölet szállja meg a néző lelkét, és édes megrettenéssel fogja érezni, a szentek vagy a madarak sorába került. Utána természetesen pislogni fog, s majd vacsorázni – mint az emberek általában.[12]

Tamási Áron 1960 körül, Alkotás utcai lakásában (fotó: PIM)

 

Miért?

„Azon gondolkozom, hogy egy gondolat vagy egy észrevétel milyen ragaszkodó tud lenni! Bizonyára nem teszi ezt céltalanul. Ha íróhoz ragaszkodik ilyen makacsul, azt akarja nyilván, hogy az író írjon róla.

Hát teljék neki kedve.

Arról a gondolatról van szó, hogy vajon egy színházi lapnál helyén van-e az író. Az olyan író természetesen, aki egymagában állva is, könyvek írásával, hiánytalanul teljesíti hivatását. Sőt csak úgy teljesítheti valójában. Ilyenformán, ha nem tágítok az írói hivatás klasszikus fogalmától, készen is vagyok a felelettel, amely helyesnek és határozottnak tetszik. De a gondolat, amely oly makacsul üldözött idáig, ennek a feleletnek igazsága előtt mégsem adja meg magát.

Pünkösti Andor a Madách Színház bejáratánál, 1942-ben (forrás: orkenyszinhaz.hu)

Úgy látszik, nem olyan egyszerű a dolog.

El kell indulnom, hogy megnyugtató és kielégítő magyarázatot keressek. Egy kicsit a múltba megyek, színházi gyermekkoromba, mint ahogy a felnőtt ember is helyesen teszi, ha magyarázatért néha visszafut gyermeki korába. Ha jól emlékszem, az idén éppen tíz éve annak, hogy eleven kapcsolatba kerültem a színházi világgal. Az Új Thália, boldogult Pünkösti Andor rendezésében, akkor mutatta be Énekes madár című színpadi játékomat. Akkor belekóstoltam valamibe, ami egyik felől az alkotó képzeletet igézte meg bennem, másfelől pedig meglebbentett előttem egy világot, amely vonzott s ugyanakkor taszított. Ezt a világot szokták színházi világnak nevezni. Esztendők és új színdarabok következtek, de a színi világgal kapcsolatos élményem nem változott. Nem tudott változni. Amikor vonzódtam, ugyanakkor idegenkedtem tovább is; s amikor idegenkedtem, vonzódtam is egyben. Akárhányszor bosszantott a dolog, mert a természetem és a szellemi fegyelem egyaránt panasszal fordult hozzám, hogy ezt az ügyet nem akarom megelégedésükre rendezni. Én akartam volna, de nehezen ment. Könnyű a megoldás csak akkor lett volna, ha igent vagy nemet döntök: vagyis ha teljesen elszakadok a színházak világától, vagy ha teljesen megadom magam. Az elsőt nem akartam megtenni, mert akkor le kellett volna mondanom arról is, hogy színdarabot írjak; a másodikat nem tehettem meg azért, mert az a világ a maga modorával, szokásaival és szellemi erkölcsével nem az én világom volt. Végül is azt a megoldást választottam magamban, hogy a kötelező és szükséges szerző érintkezéstől eltekintve, távol tartom magam, hogy az örökös vonzódást szépen megőrizhessem.

Pünkösti a Néró olvasópróbáját tartja 1942-ben (forrás: orkenyszinhaz.hu)

Így is lett.

Be kell azonban vallanom, önmagam előtt is, hogy ez a felfogásom olyan áldozatokkal járt, amelyeket mint színpadi író, fájdalmasan éreztem. Az igazgatónak átadtam a színdarabot, és a bemutató előadáson megjelentem: jóformán ennyi volt, amit szerző gyanánt színházakban töltöttem. Ehhez a szokásomhoz elméletet is gyártottam, ami különben helyesnek látszik, s ami így szól: az író írja meg a darabot, a rendező rendezze meg, és a színész játssza el. Mondom, helyesnek látszik ez az elmélet, de csak látszik. Mert a bemutató előadásokon, amikor az eredményt elmélet nélkül szemléli a szerző, gyakori szemrehányást tettem magamnak, hogy a próbákon nem vettem részt; sőt nemegyszer az a gonosz gondolat is kerülgetett, hogy darabomat magamnak kéne rendeznem. De hát akinek az a véleménye, hogy a parton sétáljon, nem ugorhatik bele a vízbe!

S miért mondtam el mindezt?

Nem azért, mintha idejét látnám, hogy eddig tartózkodó elméletem fölött rágódjam. Ha ennek meg kell lennie, arra úgyis ráérek, amikor új színdarabbal indulok ismét valamelyik színház felé. A célom az volt, hogy az olvasó számára és magamnak előkészítsek egy nyilvánvaló és határozott feleletet. Mégpedig arra a kérdésre, hogy vajon a múltban vállalkoztam volna-e arra, hogy egy színházi lap szerkesztési és munkatársi gondjaiban cselekvő módon részt vegyek.

Nyilvánvaló, hogy erre nem vállalkoztam volna.

Hát akkor mi történt?!

Mindnyájan tudjuk, hogy mi történt. Egy ország romokba omlott. Majd az a szó, hogy »honalapítás«, az »újjáépítés« szavában valósággal történelmi társat kapott magának. Volt idő, amikor a szellem hajlékaiban úgyszólván csak a baglyok maradtak, fejünkben a kérdőjel és szívünkben a szégyen. De az életösztön kivirágoztatta a romokon a reményt: mindent megteremtünk ismét, ami volt! De nem úgy, ahogy volt, hiszen a romlásunk éppen abból származott, hogy a mutatós edényben rossz vagy hamis volt a tartalom.

Egyszerre ezer kérdés és ezer tennivaló állott elénk. S ezernél is több az író elé, aki amúgy is lelki dajkája mindig nemzetének. Nehéz lett volna csak regényt írni, megmaradván tépetten is a hivatás megszokott fogalmánál.

Úr lett a kötelesség.

Úgy éreztem, hogy ez a kötelesség szól reám, amikor az író külön gondjai mellett a magyar színjátszás gondjaiból is megkínáltak engem. Szót fogadtam az Úrnak, akit Kötelességnek hívnak. S ezt békétlenség nélkül tettem, mert előttem sem kétséges, hogy a színház a legelső nemes eszköze a lelki felébresztésnek és szellemi útbaigazításnak. S a szomorúságban is, hogy ily csúnyán elestünk a nagy viharban, némi örömét éreztem annak, hogy a régi hibákat a romok alatt feledhetjük.

S ott felejtettük?

Nyugodt lélekkel ezt nem mondhatnám. Sőt, ahogy telnek napok, és múlnak hetek, a régi hibák mellett újakat is látok meghonosodni. Nagy szomorúság, hogy a régi és az új hibák barátkozását oly kevesen akarják megakadályozni. De hát bizonyára mindenkit ér ilyen szomorúság, aki nagy szükségben a hivatás ünnepi mezejéről a köznapi kötelesség munkaterületére lép.

Mert ha nem is régi, de bölcs mondás, hogy egy bolhát nehezebb megőrizni, mint az ég csillagait.[13]

 

Hullámzó vőlegény

„… úgy érzem, hogy egy magyar író, aki csakugyan hosszú hallgatás és megpróbáltatásos esztendők után színre lép, legalább annyi sajtóérdeklődést érdemelne meg, mint egy külföldi nagyság, aki »leereszkedik« a pesti színpadokhoz. Ezen az én szomorúságomon keresztül azonban elérkezünk egy szélesebb és átfogóbb problémához: az író ezen a vonalon ismét pártszempontokba ütközik, vagyis meg kell állapítani azt, hogy a pártokon felül álló magyar író ügye nem szívügy. Persze ezzel nem mondom azt, hogy az olyan író, aki valamilyen párthoz tartozik, sokkal kedvezőbb helyzetben volna – őt ugyanis saját pártjának lapja agyontömjénezi és agyonérdeklődi, a többi lapok viszont »méla csöndben« hallgatnak felőle. Be kell látni végre azt, hogy ezzel saját kultúránk sírját ássuk meg. Nem lehet úgynevezett kulturális gyarmatpolitikát folytatni. Pártszempontok helyett legalábbis ahhoz joga van az írónak, hogy szigorú tárgyilagosságot követeljen, mert ha ehhez nincs joga, akkor ne nehezményezze senki, hogy nem ír, és ne énekeljenek gyászdalokat az írók halottas ágya fölött. Az író, sajnos, minden vonalon azt érzi, hogy egyfajta idegenségbe ütközik. Például annak ellenére, hogy az együttes, mely a darabomat játssza, szívvel-lélekkel a célért dolgozik, mégis sokkal nehezebben küzd meg az anyaggal, mint például valamilyen külföldi szerző darabjával. A magyar darabbal szemben tanácstalanok. Hiányzanak a kitaposott utak, amelyeken biztonságosabban indulnak el. Lehet, hogy a Hullámzó vőlegénynél hatványozottan nehezebb a színészek dolga, mert a darab levegője és nyelvezete jellegzetesen erdélyi, tehát nem könnyed, úgynevezett társalgó színmű. Mégis úgy érzem, hogy a színésznevelés körül furcsa hiányosságok mutatkoznak, nem egészséges állapot az, hogy magyar színészhez közelebb álljon Priestley, Huxley vagy akár Shakespeare is, mint az az író, aki tulajdon anyanyelvén ír. Meghatón kínlódnak és küszködnek, de minthogy erősebb bennük az akarat, mint ezek a nehézségek – végül is győznek. Körülbelül ez az, amit a Hullámzó vőlegény bemutatója elé elmondhatok, és úgy érzem, el is kell mondani. Vagyis még egyszer konkréten összefoglalva: nem panaszkodom, és nem érzem magam csalódottnak, mindenki megtette a kötelességét. Én megírtam a darabot, és minthogy elfogadhatónak sikerült, Major Tamás elfogadta, kitűzte a próbákat, majd a bemutató napját, szűkszavú hivatalos kommünikék megjelentek, csak éppen mondom, úgy érzem, mindez nem szívügy. (…)

Végül azt szeretném még csak mondani, hogy jó volna, ha ebben az országban mindenki rádöbbenne arra az igazságra, hogy csak az szervesen a miénk, és csak az építi ennek az országnak a kultúráját, amit mi magunk alkottunk. Én úgy hiszem, hogy minden új magyar darab biztató jelenség a jövőre, tehát ajánlatos, hogy szigorúan tárgyilagos kritika fogadja, de ugyanakkor bizonyos szeretet is, legalább akkora szeretet és lelkesség, mint a külföldi szerzőt, akit a hazai társadalmi és politikai sznobizmus csak azért, mert külföldi, tárt karokkal ölel kebelére.”[14]

*

„Ami a Hullámzó vőlegény kritikai megítélését illeti, előrelátható volt, hogy alapos kifogások merülnek fel vele szemben. Több és erősebb kifogásokra is el voltam készülve. Ahogy most hallottam, a dramaturgia és a színpad törvényszerűségei nem jutnak érvényre a Hullámzó vőlegényben. Ha általános drámai szabályokról beszélünk, akkor ez a kifogás igaz lehet. Azonban itt nem szabályos drámai műről van szó, hanem színpadi játékról. Azt hiszem, hogy az epigonok és a színpadi mesterek, akik a színpadszerűségre mindig nagy súlyt helyeznek, zsákutcába vitték a magyar színpadi irodalmat. Megújulást kell tehát hirdetnünk. Én ezt a megújulást úgy vélem szolgálni, ha a színháznak a játék jellegét próbálom előtérbe állítani. A színpadi játéknak pedig olyan természete van, mely nem mindenben tűri a szabályos dráma törvényeit. (…)

Ha már ilyen kedvező alkalmat nyitottak nekem arra, hogy egy-két percig sok emberhez szólhatok, talán arról a hazai világról kellene szólnom, amelyből ez a Hullámzó vőlegény is kisarjadt. Ez a világ, nevezetesen ez az erdélyi székely világ, nagyon különös világ. A föld tele van hegyekkel, hajlatokkal; a levegőég illanó és játszi fényekkel s változatos borúval. A falvak völgyekbe bújnak és leselkednek egymásra, mintha játszani akarnának. Az emberek szegények, de ez a szegénység – borzasztó kimondani! – valahogy csinos. A lelkek vesződnek a bajlátásban, de a szemeken és szavakon keresztül egy kicsit mindig kihajlanak a testből, mint virágos ág a kerítés tetején. (…)

Én sohasem akartam egyebet megírni, csak ezt a való életet. Nem tehetek róla, ha néha ez az élet nem hat valóságosan. Mondják, hogy tündérek vannak benne. Én sohasem láttam tündért. Mondják, hogy egyik-másik figurámat költő találta ki és írta meg. Isten látja a lelkemet, én nem találok ki semmit. Tudtommal rendes ember is vagyok, s minden szándékos érdem nélkül keveredtem költői hírbe. Csak éppen, ha már írok, mert egy rendes embernek ezt is tudni kell, akkor szeretnék mindent úgy megírni, ahogy van.”[15]

 

Színházi válság

„A napokban azt írták az újságok, hogy egy Vadkerti nevű öregurat megölt egy ószeres ember. Vadkerti, bizonyára nagy szükségben lévén, könyveket akart eladni az ószeresnek, aki nagyon ragaszkodott a könyvekhez, de ragaszkodott ahhoz is, hogy olcsón vehesse meg azokat. Vevő és eladó között nagy volt az ellentét. Gondolom, az öregurat lélek is köthette a könyvekhez: a gondolatok, az öröm és a fájdalom, miket a könyvek rejtettek kebelükben, értékessé tették számára az eladó portékát. De a tetszetős kiállítás – a gondos nyomás, a szép papír és a jó kötés – az ószeres tetszését is megnyerte: üzletet ígértek a mutatós könyvek. Ha csökönyös volt a kultúra öreg embere, még csökönyösebb volt a civilizáció ószerese. Harc kezdődött tehát, melyben az ószeres maradt felül. Olyan egyszerű volt a megoldás, mint egy »realista« színdarabban: az ószeres megölte az öregurat. A harc eldőlt, a kérdés megoldódott, és a függöny összement.

Ez a valóság, de nem ez az igazság.

Az olvasó, aki megszokta, hogy csak a betűket olvassa, de nem szokta meg, hogy egy csepp történetben megérezze magát a tengert: ámulva kérdezheti magában, hogy ennek az olcsó történetnek mi köze van a színházi válsághoz.

Bár az ószeres, mint egy ijesztő fantom, ott ólálkodik színházi kultúránkban, mégsem mondom azt, hogy eme történet durva külsőségeit akarnám vonatkozásba hozni a színházi válsággal. Ami azonban több és vigasztalanabb: a színház is, mint ez a történet, egyre elszántabban és mindjobban eltévelyedve, a valóságot akarja elénk állítani, és nem az igazságot. Az élet otromba és buta valóságait, és nem a költői igazságot, mely egyedül tudná az embert alkalmassá tenni arra, hogy a valóság méltatlan és szégyenteljes eseményeit elsorvassza és végső fokon megszüntesse.

Molnár Ferenc és Darvas Lili 1928-ban (forrás: pinterst.jp)

Amilyen mértékben kezdett megszűnni a színház, hogy a költői igazságot keresse és hirdesse, olyan mértékben közeledett a válság felé, mely napjainkban teljesnek mondható. Aki egyéni hivatását elárulja, büntetlenül az sem maradhat. Hát mennyivel inkább egy művészet, melyet az ember szellemi igénye azért teremtett, hogy őt az élet durvaságai között eligazítsa és megtisztítva, lehetőleg azok fölé emelje.

Maholnap nem kell újságot olvasnunk, mert a színházakban, hűségesen megelevenítve, megtaláljuk az újságok vezércikkeit, rémriportjait vagy viccrovatát. Könnyen s már-már fennhéjázó irodalmi igénnyel mondják erre, hogy ez a »realizmus«, holott egyszerűen az írói tehetség hiánya. Divatos bűvszó, melyet nem világnézet, hanem a képzelet hiánya szült, s amely mögött meglapulhat minden szürke írástudó, mint a »költészet« leple alatt az önképzőköri fűzfapoéta.

Azt hiszem néha, hogy az előttünk járó nemzedékben, mely a színes és néha romantikus riportot képviselte a magyar színpadon, csak egyetlen író volt, aki tudta és érezte, hogy mi, a színház. Ez az egy ember Molnár Ferenc volt. Ő is rájött arra, ami az íratlan törvényben foglaltatik: arra, hogy költő kell a színpadra is. Sajnos, sok kísérlet után ezen rajtavesztett, de a magyar drámairodalom tiszteletét mégsem a sikereivel biztosította magának, hanem költői kudarcaival. De mit csinál a mi nemzedékünk? Egyszerűbb és illetékesebb, ha erre nem az énekes madár felel, hanem a verebek.

Sokan azt hiszik, hogy a színház szellemi válságába az »egzisztencializmus« fog beleszólni. Ez lesz a megújulás. Sartre fog bennünket kivezetni Egyiptomból, botrányaival és olyan szellemi felfogással, mely szerint tehetetlen bábok vagyunk a Sors kezében. Az igét az antik istenek súgták neki, de nyilván a bal fülébe, mert ahogy ő az igét magyarázza, egyszerre felkapjuk a fejünket, és azt kérdezzük, hogy miképpen lett ily közönséges mindabból, ami valaha oly fenséges volt?!

Bizonyára nem Sartre fogalmazott így, hanem általa a kor, amelyben élünk.”[16]

Összeállította: Pálfi Ágnes

 

 

The Dramatic Poet Áron Tamási’s Art of Poetry
(Excerpts)

Áron Tamási’s most-produced stage play, Énekes madár (Singing Bird) opened at the Művészetek Háza (House of Arts) in Gödöllő on 21 August. Debuting as a director, Sebestyén László Szabó as well as some of the actors (Kinga Katona, Ágnes Barta, Júlia Szász, Nelli Szűcs, Martin Mészáros and Roland Bordás) are members of the National Theatre, Budapest, while Tamás K. Kovács is from Vörösmarty Theatre, Székesfehérvár, and Botond Vrabecz is a fresh graduate from MHAT in Moscow. “We would like to create a performance which can travel to many places and is wholeheartedly welcomed everywhere, within and across the borders,” the director said. On the occasion of this premiere, a compilation is published here to illustrate vividly Áron Tamási’s commitment to Transylvania and his, as a dramatic poet’s, art of poetry aiming at the renewal of Hungarian theatrical language.

 

[1]     A válogatás forrása: Tamási Áron színjátékai I–II. (szerk. Ablonczy László és Z. Szalai Sándor, Szépirodalmi Kiadó, 1987, I–II. kötet, Függelék. Közzétette: https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/TAMASI/tamasi00101a_kv.html

[2]     Bevezető az Énekes madár rádióelőadásához (1963)

[3]     A debreceni Csokonai Színház 1961. május 5-én tűzte műsorára a darabot. Tamási a játék stílusára és a színpadi beszédre vonatkozó kéréseit foglalta össze e bemutatóra küldött levelében. (A levelet Tompa Miklós közölte, rendezői jegyzetével együtt, az Alföld 1974. évi decemberi, 12. számában.)

[4]     A Tündöklő Jeromos remélt budapesti bemutatója tette időszerűvé, hogy Tamási a Független Újság felkérésére Kovács Györggyel beszélgessen új drámájáról. (1936. december 20–31.)

[5]     Az 1939. évi budapesti bemutató előtt – több fővárosi lap is beszámolt az eseményről. Az egyik változat – A Tündöklő Jeromos előkészületei a Nemzeti Színházban címmel – a Magyar Nemzet április 6-i számában volt olvasható.

[6]     A Magyar Színpad című heti műsorújság – a budapesti bemutatóhoz kötődően – első oldalon, vezércikként közölte Tamási Áron Erdélyi szó című írását. Ebből Az Est 1939. április 22-i száma hozott részleteket.

[7]     Részletek Körössényi Vilmos interjújából (Film Színház Irodalom, 1942. november 6–12, 45. sz.)

[8]     Részlet Udvary Gyöngyvér premiert követő 1942-es interjújából.

[9]     Lesz még olyan darabom, amely öreg koromra eltart s támogat címmel Tamási nyilatkozata a Színházi Magazin 1942. évi 46-os számában olvasható.

[10]   Részlet a Film Színház Irodalom munkatársa – Bella Andor – Tamási Áronnal az erdélyi lélekről, színházról, irodalomról, nőkről és új regényéről: a „Mesé”-ről címmel közölt interjújából a lap 1942. évi december 25-től 31-ig datált, 52. számában.

[11]   1943. július 3-án Kolozsvárott, a városháza dísztermében színházi emberek és írók értekezletet tartottak. A tanácskozáson Bánffy Miklós mondott bevezetőt, s felszólalt Féja Géza, Zilahy Lajos, Kemény János és Tamási Áron is. Tamási hozzászólása összegezése mindannak, amit a korábbi években baráti beszélgetésekben elmondott. (A felszólalás szövege teljes terjedelmében a Forrás 1943. évi augusztusi számában jelent meg.)

[12]   Részletek Tokaji György interjújából (Film–Színház–Irodalom, VI. évf. 17. szám, 1943. november, 19–21)

[13]   Tamási Áron 1945. szeptember 17-től a Színház című lap szerkesztőbizottságának tagja volt. A lap belső munkatársaként írta Miért? című cikkét, mely 1945 novemberében, a 13. számban jelent meg.

[14]   A bemutató előtt Halász Péter interjút készített Tamásival. A beszélgetés, h. p. monogrammal jelezve, a Színház 1947. január 29-i (5.) számban jelent meg.

[15]   1947. február 5-én a darab közvetítése alkalmából beszélgetésre is sor került a rádióban. Majoros István kritikus és író után Tamási Áron, majd az előadás rendezője, Both Béla beszélt. A kéziratban is fennmaradt szövegből Tamási Áron gondolatait közöljük.

[16]   1947 márciusától Tamási Áron a Deák Zoltán szerkesztette Romeo és Júlia című színházi és művészeti hetilap főmunkatársa volt. A lap március 25-i, második számában jelent meg Tamási Áron cikke.

(2022. október 16.)