Egressy Gábor a Színészeti Tanoda katedráján

Nem mondom tehát, hogy egy nemzeti szinház’ teremtését, például, szinészeti iskolán kellett volna kezdeni, – mert épen ez lett volna fonákul, – hanem hogy már csakugyan ideje lesz a’ gyermeket iskolába küldeni.^[1]

 

Egressy Galambos Gábor (1808–1866) színész szakmai pályafutásának egyik legnagyobb érdeme a Színészeti Tanoda működési elveinek és az induló év tanrendjének kidolgozása, összeállítása volt. Az 1865. január 2-án megnyitott intézmény, amely a mai Színház- és Filmművészeti Egyetem jogelődje, Magyarország első színiiskolája volt, főiskolának (akadémia) 1888-ban nyilvánították. A Nemzeti Zenede mellett az egyik legrégebbi művészképző intézményünk, megalapítása megelőzte az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdét (1871), a Zeneakadémiát (1875) és a Táncművészeti Iskolát (1949). Megemeli a jelentőségét az is, hogy Egressy személyében már az első évben olyan ember kapott helyet a tantestületben, aki mélyen, alaposan és belülről ismerte a színház világát, gyakorlati és elméleti vonatkozásaiban egyaránt. A színész több évtizedes szakmai elismertsége és hírneve garanciát ígért a színvonalas működésre nézve.

Egressy pályájának felívelése együtt kezdődött a Pesti Magyar, később Nemzeti Színház indulásával. Tevékenysége gyakorló színészként és szakíróként egyaránt kiemelkedő volt, de dolgozott fordítóként és dramaturgként is, több színpadi szerző kért tőle segítséget darabja színpadképességének fokozása érdekében. Szabadságidejének terhére és a színházi nyári szünetek alatt vidéki vendégfellépéseket vállalt, játszott Magyarország és Erdély szinte minden városában. Pesten és vidéken összesen háromszázötvennyolc különböző szerepben lépett fel,^[2] a 19. század egyik legnagyobb Shakespeare-színésze volt. Színészi teendői mellett rendezői és drámabírálói feladatokat is ellátott. A Nemzeti Színház és a Magyar Tudományos Akadémia drámabíráló bizottságának tagjaként befolyása volt az újonnan írt eredeti magyar nyelvű drámák korabeli recepciójára: mely művek kerüljenek színpadra, illetve melyek érdemesek jutalomra. A színházban betöltött magas pozíciói révén az 1840-es években tagja volt a főigazgató mellett működő szakmai tanácsadó testületnek, amely összeállította az országos szintű intézmény műsorrendjét és döntött a személyügyi kérdésekről. Egressy a Nemzeti Színház vezető színészeként nagy gondot fordított az önképzésre: külföldi színházlátogatásokra indult, hogy az Európa-szerte ismert német és francia színészek játékát tanulmányozhassa. Három bécsi és egy párizsi tanulmányútjáról tudunk. Emellett nyomon követte az egykorú német nyelvű dramaturgiai és színészetelméleti irodalmat is, könyvtárában megvoltak az Allgemeines Theater-Lexikonok, Emil Thürnagel német színész 1836-ban megjelent Theorie der Schauspielkunst című színészeti könyve és a Carl Seydelmann német színészről írott monográfiák.^[3] A magyar színjátszás professzionalizációjának előmozdítását az 1840-es évektől kezdve feladatának tekintette: több cikkében is javaslatot tett a vidéki színészek pallérozására, szakmai felzárkóztatására, 1860-ban hetilap formájában útjára indította az első magyar nyelvű színházi szaklapot, a Magyar Színházi Lapot, és A szinészet könyve címmel ő írta meg az első magyar nyelvű színészetelméleti tankönyvet. Szakmai pályafutásának utolsó állomása a Színészeti Tanoda volt, ahol az első tanévben mesterségtanárként tevékenykedett.

Tanári munkájával kapcsolatban sokrétű kéziratos hagyatékot hagyott hátra: tanórai előadásainak jegyzeteit, tanrendeket, az iskola házirendjét, valamint leveleket. Noha a tanrendek töredékesek, e többfajta, egyidejű kézirattípus együttesen mégis sokat elárul Egressy oktatói metodológiájáról és az intézmény működéséről.

A tanodának kezdetben nem volt önálló épülete, az oktatás egy háromszobás bérelt lakásban folyt az Újvilág (ma Semmelweis) utcában. Az első években egyidejűleg két szakot indítottak: egy prózai és egy operai osztályt. Az alapszabály kimondja, hogy a tanoda a Nemzeti Színház „kiegészítő része”, feladata, hogy a színház számára „mind a drámai, mind az operai szakban úgy elméletileg, mint gyakorlatilag színészeket és színésznőket” képezzen.^[4] A jelentkezőkkel szemben a következő elvárásaik voltak:

 

a) Nőnél legalább 15, férfinál legalább 18 éves életkor.

b) Szinpadi jó alak.

c) Csengő, hibátlan, tiszta szókiejtés a drámai […] szakhoz.

d) Jó magaviselet és erkölcsi bizonyitvány.

e)
Annyi iskolai készültségről való bizonyitvány, mennyit 16–18 éves korban mindenkitől méltán megvárhatni.

f) Szülői vagy gyámnoki beleegyezés.^[5]

 

A felvételi menetéről Egressy egyik leveléből értesülünk: „A ki a színészeti tanodába fel akar vétetni: annak gróf Festetics Leonál kell magát bemutatnia személyesen; mert láttatlanul nem vehetnek fel senkit. Fölvétele a tanároktól függ, a kik előtt valamit el kell szavalnia”.^[6] A képzést három évben határozták meg, de azok, akiknek volt színészi tapasztalatuk, játszottak már színházban, egy illetve két év alatt is oklevelet szerezhettek. 1865-ben huszonnégy hallgatót vettek fel, tizenhat nőt és nyolc férfit,^[7] akik közül végül tizenöten végeztek. 1866‑ban Dráguss Károly, Egressy Ákos és Egressy Árpád, 1867-ben Gózon Ida és Megyeri Emília, 1868-ban Adamovits Matild, Batta Jozéfa, Bogdanovics Krisztina (Beksics Gusztávné), Dulka Sarolta, Eichner Anna (Szakáll Antalné), Hubenay Ida, Jeney Kornélia, Tolnai Mária, Udvarhelyi Lajos és Vahot Mária végzett.^[8] A női jelentkezőket nem feltétlenül a színészi pálya vonzotta, többségük az oklevél megszerzése után nem helyezkedett el társulatoknál, valószínűleg inkább arról volt szó, hogy a lányok számára akkoriban elérhető továbbtanulási lehetőségek szűkössége miatt választották a tanoda által kínált esélyt.

Az első évben megnehezítette az oktatást, hogy Magyarországon az 1860-as években még nemek szerint elkülönítve kellett tanítani, emiatt a tanodában a tanárok egyik héten a nőknek, másik héten a férfiaknak tartottak órákat. A következő évben, 1866-ban sikerült a színészszakma sajátos követelményeire hivatkozva elfogadtatni a Helytartótanáccsal a koedukációt. Az Egressy Gábor által összeállított házirendből tudjuk, hogy a tanév január 2-tól december végéig tartott, szünidő pedig június 15-től július végéig volt. Az első hónapokban hétfőtől szombatig volt tanítás, kivételt ez alól az ünnepnapok és a Nemzeti Színház normanapjai (a római katolikus egyház szertartásrendje szerint az úgynevezett szentidőkre vonatkozó játszási tilalom) képeztek.^[9] Az augusztusban kezdődő második félévben már csak egy héten háromszor voltak órák.

Egressy a házirendben kikötötte, hogy a tanórákról csak orvosi igazolás ellenében lehet hiányozni, a foglalkozásokról nem szabad késni, s óráról órára fel kell készülni. Mint nagyobbik fiának, a tanodában tanuló Ákosnak a leveléből kiderül, a szigorú házirend betartásával többen is hadilábon álltak. Amikor Egressy 1865 augusztusában, a második félév kezdetekor a gräfenbergi gyógyfürdőben volt, fia a következőkről értesítette: „Az oskola megnyilt. Az első nap, − Gyulai óráján, − rajtunk kivül más tanuló nem volt jelen. A második leczkén, tegnap, már megjelentek Drágus, Udvarhelyi és Tamáspolszky; de a többiek még a mai órán sem voltak jelen Szigligetinél még csak egy leczkénk volt; a gróf ur maga vezette őt a tanodába, s mint ideiglenes tanitót [Egressyt helyettesítette] mutatta be. E leczkén Othellót olvastuk fel, miközben Szigligeti rövid megjegyzéseket tett, a darab meséjére, s a szerepek jellemzésére vonatkozólag; holnapra hagyta föl a darabról bővebben irnunk, vagy beszélnünk. A nők, − mint sejtem, − eléggé készültek, mind a szerepekre, mind a költeményekre, − kevésbbé a férfiak, legkevésbbé pedig Udvarhelyi és Tamáspolszky.”^[10]

A Színészeti Tanoda prózai színész osztályában négyen tanítottak. Elméleti és gyakorlati képzés egyaránt volt, minden tárgyra heti négy órát fordítottak. Mesterségórákat Egressy mellett nemzeti színházbeli színésztársa, Szigeti József tartott. A pesti egyetem bölcsészkarának tanára, Gyulai Pál, aki aligazgatóként is működött, irodalomtörténeti jellegű órákat, a főigazgató, Festetics Leó pedig mitológiát és illemtant oktatott. Az első évfolyamosoknak Gyulai Magyar nyelv és verstant, Költészettant, Az aesthetika és lélektan általános részét tanította, a két színésztanár, Egressy Gábor és Szigeti József pedig A kiejtés szabályozása és hanggyakorlatok, a szavalat, arc- és tagjáték elemei című kurzust. A másodikosoknak Gyulaival két órájuk volt (A drámai költészet elmélete, A magyar történelemből a különböző korszakok jellemzése s a jelesebb magyar szinmüveknek alapul szolgáló történelmi események magyarázata), Egressyvel és Szigetivel pedig egy (A szinművészet elmélete és gyakorlata együtt). A színpadi gyakorlattal már rendelkező, emiatt a tanodában csak egy évig tanuló növendékeknek Gyulai A legkitünőbb drámairók főbb munkáinak magyarázata, kapcsolatban a hazai és külföldi drámai irodalom történetével és A világtörténelemből a főbb korszakok jellemzése, s a legkitünőbb szinmüveknek alapul szolgáló történelmi események magyarázata című tárgyakat, Egressy Jelmeztan és egyéni álcát, Szigeti József pedig A hazai és külföldi szinészet története című kurzust tartotta. A végzős hallgatóknak ezeken túl a két mestertanárral volt még a Szinművek előadásának begyakorlása című órája is. A gyakorlati képzés részeként minden növendéknek kötelező volt táncórákra járni, a férfiak pedig vívóleckéket is vettek.^[11]

Egressy óráinak tanmenetét előadásjegyzetei, az 1865. február 20. és március 25. közötti időszakra, valamint az augusztus első két hetére érvényes, általa összeállított tanrendek^[12] alapján lehet valamelyest rekonstruálni. Az első másfél évben a hallgatóknak nem volt tankönyvük, Egressy kéziratban lévő előadásjegyzeteiből oktatott, s a hallgatók valószínűleg szóbeli előadása közben egyénileg rögzítették a hallottakat. Noha a különböző évfolyamra járó nők és férfiak hétről hétre általában ugyanazokból a színdarabokból készültek, a tanítás rendjét nem úgy kell elképzelnünk, hogy Egressy egyik héten a nőknek, másik héten a férfiaknak adta le ugyanazt a tananyagot. Hároméves képzésben nők és férfiak egyaránt tanultak. Volt olyan hét, hogy a nőknek könyv nélkül kellett tudni Vörösmarty Mihály A szent ember és Arany János Ágnes asszony című versét, volt olyan, amikor memoriternek egyszerre feladta Vörösmartytól a Hubenaynét, a Madárhangokat és a Csongor és Tündéből az Éj monológját, valamint Victor Hugo Szász Károly fordításában megjelent Madárfészek a templomban című versét. S ezeken a heteken olvasópróbájuk is volt: 1865 februárjában és márciusában Vörösmarty Árpád ébredése, Shakespeare Szentivánéji álom és Jean-François Alfred Bayard A felolvasónő (ford. Feleki Miklós) című darabok voltak soron. Az elsőéves férfi növendékeknek ugyanebben az időben egy hét alatt Kölcsey valamelyik szónoklatát kellett óráról órára könyv nélkül felmondani. S náluk még az előbb említett színdarabokon túl Shakespeare Hamletje is szerepelt a tananyagban. 1865 augusztusában már minden évfolyam Vörösmarty Csongor és Tündéjéből és Shakespeare Othellójából készült az olvasópróbákra, szavalati órája akkor éppen csak a női hallgatóknak volt: az elsősök a Szózatot, a másodikosok Gyulai Páltól Az álmodó leány című költeményt szavalták könyv nélkül. A szavalati tananyagot az egykorú vagy közel egykorú legnevesebb magyar írók műveiből állították össze. Az olvasópróbákra kitűzött drámák pedig az Árpád ébredése és a Csongor és Tünde kivételével leginkább Egressy repertoárjának darabjai voltak. A tanrendek töredékessége miatt azt nem lehet nyomon követni, hogy az egyes darabokat mennyi ideig tanulták, annyi viszont látszik, hogy egy tanév alatt körülbelül nyolc–tíz dráma került sorra.

Az elméleti képzést illetően kevésbé lehet ilyen pontos képet adni, a fennmaradt tanrendek ugyanis mindig csak azt jelzik, hogy mikor volt elméleti óra, az aktuális tananyagot Egressy nem tüntette fel. Nem lehet nyomon követni azt sem, hogy milyen ütemben haladtak az elmélettel, az olyan elszórt bejegyzések, hogy „eddig mondtam”, „eddig”, „Hétfőtől Hétfőig” nem segítenek. Mivel a sajtóban megjelent tanrend alapján az nyilvánvaló, hogy az elméleti és a gyakorlati órákat összehangolták, aligha lehet kétséges, hogy az első évfolyamosok 1865-ben a szavalást gyakorló órákkal egyidejűleg a hangképzésre, a helyes szövegtagolásra és a hangsúlyozásra vonatkozó leckéket hallgatták.^[13]

A másodikosoknak a tanrend szerint három különböző órájuk volt: kétféle elméleti óra és az olvasópróbák. Az elméleti órák egy részén az olvasópróbára tűzött darabok dramaturgiáját beszélték meg (a mű meséje, alapeszméje, a főhős jelleme), a másik részén pedig valószínűleg az előadásjegyzeteknek azokat a fejezeteit hallgatták, amelyeket Egressy Természeti és erkölcsi állapotok, mint a jellem határozói cím alá sorolt. Ide tartozik a Nemzetiség, Életkor, Véralkat című lecke, valamint a különféle tudatállapotokat (álom, sejtelem, vízió, őrület, halál) és érzelmeket (vágy és utálat, önszeretet és öngyűlölet, részvét, káröröm és irigység, tisztelet, megvetés, képmutatás, affektálás és érzelgés, szerelem, gyűlölet, harag) tárgyaló passzusok.^[14]

Legkönnyebben talán a harmadik évfolyamos hallgatók kötelezettségei rekonstruálhatók. Nekik kétféle feladatuk volt: sajátítsák el az elméleti tananyagot, illetve olvassák, memorizálják a próbára tűzött színdarabokat. Esetükben elméleti óra gyanánt a színpadi gyakorlatokkal összefüggő fejezetek jöhetnek szóba: Müvészi személyiség, testidomitás; Az állás, ülés, járás, kelés, bók és színpadi illem; A képalakítás (plasztika); A mozgás szabályai; A beszéd és mozgás egysége; A mozgás kelleme; A mozgás nemessége; A jellem felfogása.^[15] De míg az olvasópróbákon az alsóbb osztályos férfi növendékek is részt vettek, addig jelmezes próbája csak a harmadikosoknak volt.

Egressy vidéki vendégszerepléseinek tapasztalata alapján tudta, hogy a legtöbb vándortársulatnál nincs lehetőség hosszas próbafolyamatra, a szegényes jelmeztárak miatt a jelmezek értelemképző szerepéről pedig valószínűleg szó se esik. Mint Egressy Árpád apjához írott 1861-es leveléből kiderül, a rendezőnek kinevezett színészek nem adnak a szerepértelmezésre vonatkozó utasításokat, egy-egy karakter megformálása esetleges alapon történik.^[16] Vagyis a színészi tapasztalattal rendelkező, többnyire vidéki társulatoktól érkező harmadéves növendékekkel egy év alatt azt kellett megértetni, hogy az előadásra való felkészülésnek két fázisa van: az olvasópróbák (felfogásbeli elgondolások megbeszélése) és a színpadi próbák (kivitelezés). Az olvasópróbákat olyan szakmabelinek kell levezényelnie (nyilván a később önálló szakmává vált rendezőről, dramaturgról van szó), aki jó előre áttanulmányozza az egész darabot, majd elmondja a nézeteit: „mit tart annak részleteiről műépitkezés tekintetében? mennyiben erősek vagy gyengék annak egyes alakjai? És eként jelölné ki azon helyeket, hol kell, az ő felfogása szerint a költőt a szinésznek kisegitenie; a jellemet kiegeszitnie, s magasabb szinvonalra emelnie. A maga szempontjából kijelölné a műnek egyes szépségeit, benső vonatkozásait, s rejtettebb sajátságait”.^[17] Az olvasópróbákat a színpadi próbák követik, Egressy ezt úgy magyarázza, hogy „[i]tt megy át a valóságba, a mi eddig csupán a képzeletben és gondolatban létezett”.^[18] A színre alkalmazás kapcsán először definiálja, hogy a jelmeznek milyen funkciói vannak a színpadon. Árulkodnia kell a nemzetiségről, a lakhelyről, az életkorról, az erkölcsi sajátságokról és a társadalmi helyzetről. Nem mindegy, hogy milyen a jelmez anyaga, szabása, ezek ugyanis hozzájárulnak ahhoz, hogy a különböző társadalmi rétegekhez tartozókat meg lehessen különböztetni egymástól. Felhívja a hallgatók figyelmét arra is, hogy a színpadon minden egyes kelléknek szerepe van. A művész felel az öltözetéért, az ő feladata, hogy „rajta minden apróság jellemző legyen, az egyéniség benső világát mutassa, s az alak egészének kifejezésében közrehasson”.^[19]

Egressy minden esetben nagyon ügyelt arra, hogy a hallgatók a tanultak alapján az egyénítésre, saját szerepfelfogásra törekedjenek, s ne az ő játékát utánozzák. Amikor Szigligeti Ede helyettesítette a tanodában, részletesen tájékoztatta a tanári teendőkről, megírta neki az oktatás menetét és a tananyagot, s felhívta a figyelmét arra is, hogy milyen oktatási elveket kövessen: „Bemégysz a balkézfelőli ajtón s leülsz a tanári asztalhoz”.^[20] Az útmutatás azt sugallja, hogy a tanár ne álljon fel a színpadra, és ne kezdje el demonstrálni, hogy mit hogyan kell csinálni. S hogy ez valójában Egressy tanításmódszertanának része volt, azt Ákos fia visszaemlékező levele is megerősíti: „Atyám, ha tanított, nem »csinált elő« semmit a tanitványainak. Ő, székében ülve, tanitott; nem állt fel, nem komédiázott, − nem külsöségeket mutogatott, hanem elveket csepegtetett a fogékony lelkekbe. – Ülve mondta el tanitványainak, hogy a szinpadon hogy álljon, hogy mozogjon, hogy járjon-keljen, hogy gesztikuláljon, – hogy a tanított szerepet mily kedély- vagy lelki-állapot jellemzi, – hogy a mondatban mely szót, vagy szótagot illeti a főhang (accentus), milyen a vigjátéki – s milyen a drámai szerep beszéd-tempója. Irtotta a hamis pathoszt! – Például hozom fel, hogy én, az iskola vizsgájára, Hamletet tanultam be, felszólitás nélkül, magamtól; atyám nem instruált; mindössze egy pár általános elvet jegyzett meg a szerep felfogására nézve. Ennyi volt az egész.”^[21]

A Fővárosi Lapok tudósításai szerint a Színészeti Tanoda első tanévének vizsgái a színésztanszakon 1866. március 12−21. között zajlottak. Az elméleti és a szavalati vizsgákat abban az Újvilág utcai lakásban tartották, amelyet az intézmény bérelt, a színpadi vizsgákat pedig a Nemzeti Színházban. A délután egy és négy óra között rendezett próbatételekre bárki bemehetett, a színészjelölteknek a közönség előtt kellett számot adniuk tudásukról.^[22] Egressy vizsgadarabnak a következőket jelölte ki: Vörösmartytól a Csongor és Tündét illetve az Árpád ébredését, Shakespeare-től a Hamletet és a Szentivánéji álmot, valamint Friedrich Schillertől az Ármány és szerelmet. Úgy készültek, hogy az Árpád ébredését elejétől végéig előadják, a szereplőszám tekintetében tartották magukat a Vörösmarty által írtakhoz. A Csongor és Tünde esetében lerövidítették a cselekményt, a három vándor történetét kihagyták. A Szentivánéji álomból azokat a jeleneteket húzták ki, amelyekben a mesteremberek szerepelnek. A Hamlet szereplőlistáját szintén rövidítették. Az Ármány és szerelemből csak ketten léptek volna színre: Ferdinánd és Von Kalb, az udvarnagy. (Egy vihar félbeszakította a vizsgaelőadást, s végül csak a Csongor és Tündét tudták előadni.^[23])

A választott darabok között a két legismertebb tragédián túl ott van az Arany János által viszonylag frissen fordított Szentivánéji álom (a bemutatója a Nemzeti Színházban 1864. április 23-án volt), a színpadon még elő nem adott Csongor és Tünde, illetve az Árpád ébredése, ami ünnepi prológus, egyestés alkalmi darab, Vörösmarty a Pesti Magyar Színház 1837-es megnyitására írta. Egressy vizsgadarabnak tűzi ki azt a Schiller-tragédiát, amely a magyar színpadon először 1795-ben szerepelt, benne volt már a budai Várszínház repertoárjában, és 1843. október 16-tól 1865. március 13-ig, a nyilvános színpadi vizsgát megelőzően, a Nemzeti Színházban huszonnégy előadást ért meg.^[24] A Hamletet 1839. november 16. és 1865. október 27. között negyvenszer adták Pesten.^[25] A két tragédia azon darabok közé tartozott, amelyeket a Nemzeti Színházban az 1837. augusztus 22-i megnyitástól kezdve a vizsgaelőadás napjáig, 1866. március 21‑ig a legtöbbször játszottak. A későbbiekben a Hamlethez hasonló utat járt be a Szentivánéji álom is: 1864. április 23-tól 1866. január 14-ig már tizenkétszer adták.^[26] E három színdarab esetében lehetséges, hogy azért eshetett rájuk a választás, mert nemcsak az egyetemes színháztörténetnek, de a Nemzeti Színház repertoárjának is klasszikusai voltak, a Színészeti Tanodába járó hallgatók végzett színészként bármikor szereplési lehetőséget kaphattak bennük.

A következő közelítés a darabok szerzők szerinti megoszlását veszi alapul. Az öt vizsgadarab közül kettő Shakespeare-től származik. A Hamlet megingathatatlannak tűnő repertoárbeli státusza és a Szentivánéji álom gyors népszerűsítése a Shakespeare-drámák magyarországi recepciótörténetének kontextusába utalja az értelmezést. A Nemzeti Színházban a Shakespeare-darabok színpadra állítását eleinte a vezető színészek kezdeményezték. A bemutatók az ő nevükhöz fűződnek, általában úgy, hogy jutalomjátéknak választották őket. E törekvés egyik kiemelkedő alakja Egressy Gábor volt. Az ő javára mutatták be a Lear királyt (1838), a Hamletet (1839), a Coriolanust (1842), a Macbethet (1843), a IV. Henriket (1845) és A makrancos hölgyet (1855). A művek idővel repertoárdarabokká váltak, a színházvezetés például 1864-ben melegen támogatta a Shakespeare születésének háromszázadik évfordulójára rendezett jubileumi előadást, a Szentivánéji álom bemutatását.

A vizsgadarabok között a Shakespeare-művek súlyponti szerepe a jutalomjátékok ismeretében Egressy saját színészi habitusával is magyarázható. A Shakespeare-drámák tananyaggá és vizsgadarabbá formálásában szerepe lehetett annak a meggyőződésének, hogy Shakespeare összetett karaktereinek eljátszása különleges kihívás, megmérettetés a színész számára, és annak a törekvésnek, hogy Shakespeare leginkább színházi előadásokkal népszerűsíthető. A növendékek Shakespeare-darabokban való bemutatkozása egyfajta beavatási szertartásként is értelmezhető: Magyarország ikonikus Shakespeare-színésze a jövő színésznemzedékére örökíti a Shakespeare-drámák propagálásának feladatát. A Hamlet esetében ehhez a szimbolikus gesztushoz rendelhető még egy további kontextus. Egressy A szinészet könyvében többek között e tragédia alapján szemlélteti, hogy miként kell monológot mondani és az egyes tudatállapotokat megjeleníteni a színpadon. Ezt a művet hozza példának a látható szellem viselkedésének és fogadtatásának, valamint a megőrülés (Ophélia) eljátszásának tanításakor is.

 

Hamlet.

Jobb és bal a nézőtől gondolva.

 

A szerep szövege.	Tennivaló.
6. Oh hogy feloldhatnék ez igen szilárd izom! Olvadna és harmatba szállna föl! stb.	6. A kiséret után indul; − a háttérben, a szinpad közepén, háttal a közönségnek megáll; s miután mind eltávoztak, kis szünet mulva köpenyét szét veti, s félig előre fordulva, omló könyek között, mély fájdalommal kezdi beszédét; de a hang nem zajos, egy neme a visszafojtott kitörésnek. A mondatok közt szünetek.
43. Jó lelkek, angyalok segitsetek!… Ha égi szellem, avagy kóbor árny vagy is; ha égi fényt hozasz, vagy gőzt a pokolból stb.	43. Ekkor már a szinpad jobbjára értek; a szellem megpillantásakor iszonyodva hátralép; fél térdre rogyik; barétja hátra esik; lélekzete eláll; a szellemre mered; két kezével két társa kezéhez kap, és e helyzetben marad egész beszédje alatt. Az első szótagot ismétli, mintegy nehezen jutva lélekzethez.
65. Szellem: fülembe tölté a veszély nedvét…..	65. E szóra az iszonyodásnak egy tagozatlan hangja önkénytelenül tör ki belőle; két kezével arczát palástjába rejti, s a beszéd végeig ugy marad. E szót: „Oh szörnyüség!” mintha ő maga mondaná, ismételve, fejét háromszor csóválja meg. E szóra: „Isten veled”: palástjából kibontakozik, a másik térdét is a földre ereszti, mintha atyja után akarna csuszni; szemei a legmélyebb fájdalom kifejezésével csűggenek atyján. E szóra: „gondolj reám”: két kezét atyja után nyujtva arczra borul, s egy kis ideig ezen helyzetben marad; azután félig fölemelkedik.
122. Polonius: Már jőni hallom; bujjunk el fölséges ur…	122. Jobbról, a hová elment, egyenesen balfelé, mintegy lappangva, de sebesen halad a színpad közepéig; ott egyszerre megáll. […] s mint a ki gyilkolni akar, kezét vigyázva kardjára teszi; de mint a kinek erélyes elhatározása rögtön ingadozni kezd: fejét lehorgasztja; és vállalata következményeire eszmélve, gondolatokba mélyed; igen lassan megfordul; s félig előre, jobb felé, egypár lépést tesz, ott megáll, és összefont karokkal, vagy mind két kezét kardja markolatán nyugtatva, kezdi…..[27]

 

E jelenetek kapcsán Egressy a növendékeknek nemcsak azt tanítja meg, hogy hogyan fejezzék ki testjátékukkal és hanghordozásukkal a szellem láttán a megrökönyödést, hanem azt is, hogy miként lehet a viselt jelmezeknek és kellékeknek is értelemképző szerepet adni. Úgy tűnik, Egressy mindezzel nemcsak azt szeretné elérni, hogy a jövő színészei tudatosítsák magukban azt, hogy a Shakespeare-drámák nem hiányozhatnak majd repertoárjukból, hanem egyben saját szerepfelfogásának továbbörökítésére is törekszik.

Egressy Gábor néhány hónappal az első sikeres vizsgaidőszak után, 1866 júliusában elhunyt. Helyére előbb Tóth Józsefet, majd Paulay Edét nevezték ki. Tanári pályafutásának rövidsége miatt a Színészeti Tanoda történetének tárgyalásakor nagyon szűkszavúan szoktak megemlékezni róla, pedig a tanoda induló évének szakmai munkájáról az ő írásos hagyatékából tudhatunk meg a legtöbbet, az intézmény létrejöttéhez is nagyban hozzájárult fáradhatatlan törekvése a magyar színjátszás professzionalizációjára, színvonalának emelésére. Szimbolikus jelentőségűnek is tekinthető, hogy pályája utolsó tettével, a vizsgaelőadás bevezetésével és megszervezésével olyan gyakorlatot indított el, amely ma is él a színészképzésben.

 

Lilla Szalisznyó: Professor of Actor Training, Gábor Egressy

Lilla Szalisznyó defended in 2014 her PhD dissertation titled The Spiritus Rector of Actor Training – Gábor Egressy and the Professional Turn of Acting in Hungary, which examines the career between 1837 and 1866 of the outstanding actor, member of the National Theatre, Gábor Egressy (1808–1866). She makes an attempt to rethink Gábor Egressy’s work by focusing on those areas of his activity which have not yet received enough attention from theatre historians. She explores the shortcomings of professional studies on Egressy’s work as an acting teacher. The theoretical foundations, concrete teaching materials and practical methods characterizing this short-term but most significant pedagogical work are outlined, based on Egressy’s lecture notes as well as his textbook, The Book of Acting published in 1866. Relating to Lilla Szalisznyó’s dissertation, two excerpts from Egressy’s above volume are published, the chapters titled A szerelem (Love), and A jellem alaphangja (The Basic Tone of Character), based on which it can be said that this handbook, the first of its kind, dedicated to the National Committee responsible for the issue of the National Theatre, could still be used beneficially in Hungarian actor training in higher education.

(2020. november 15.)