XVI. 18. A szerelem[1]
A tisztelet a mások becsét elismeri, s ezt ki is mutatja; hanem ha ezen elismerés egész az önátadásig emelkedik: szerelemmé lesz.
A szerelmes egyetlen érzelemtől van áthatva, melyben ő magát egy más lénynek adta oda. A szinésznek e felfogást kell megtestesitnie. Hang, arcz, tekintet és az egész alak azt fejezze ki, hogy az egész lény felmagasztosult allapotban van; s ez állapotot vele együtt kell éreznünk.
Legnehezebb itt az átmenet pillanatát festeni; azon pillanatot, midőn a szerelem keletkezik; mert ekkor a szerelmesnek azt kell velünk elhitetni, hogy el van bűvölve, s a kedély, nyugalmas állapotából az érzés legmagasabb fokára emelkedik.
Az emberi természet, semmi más nyilatkozásában sem emelkedik oly eszményi magasságra, mint a szerelemben. A ki tehát müvészetünkben szerelmet ábrázol, a legeszményibb kifejezésre legyen alkalmas. Csengő hang, mely minden zenei változatra képes, folyékony beszéd, deli alak, s a mozgás kelleme, egyesülten jelenjenek meg személyiségében.
A szerelmesnek egész külsején a szellem sugarai tündöklenek. Érzéki része át van szellemülve, s a szellem megérzékülve.
A szinészetben ez azon tér, melyen azon kezdő is nagy hatást gyakorolhat, a kit még csak természeti sugallatok vezetnek, ha szerencsés alakkal, fönszárnyaló képzelettel és szivreható hanggal bir.
Egyébiránt szerelem tölti be mindazok egyéniségét, a kiket egyetlen szent érzület, vagy a végtelen jónak eszméje lelkesit. E szent érzület lehet családi, hazafiui vagy baráti; a végtelen jónak eszméje lehet vallási, vagy politikai.
A szerelem az egyénnek imája és hitvallása; rá nézve a mindenség egyetlen lényben öszpontosul.
Ha az érzelem rajongó elragadtatásba megy át: akkor egy végtelen kéj kiömlése lesz. A lélek egy mennyei gyönyörtől van megrészegedve, s a beszéd rohama szaggatott lesz; sőt ha a végtelen boldogságnak ez érzése véletlenül jön: akkor az első pillanatban a hang elakad, s egy néma és még is ékesen szóló elragadtatás előzi meg a beszédet.
De miután a szerelem az élet költészete: tehát a szerelem képviselője részéről a képzelet szegénysége, a durva felfogás, és a szellemtelen alak a legvisszataszitóbb hatásu volna. Más felöl azonban a szinész müvészsége iránt, e téren a legnagyobb hatás sem nyujt semmi kezességet. Mert itt a tetszés az ifjunak föllelkesült személyiségét, csinos alakját, s a költői szöveget illeti inkább, mint a szinész müvészetét. Azért az ily hatás az ifju szinészt, játéka becsére nézve, tévedésbe ne hozza. Oly szikla ez, melyen már sok szép tehetség hajótörést szenvedett. Azon süker, melyhez az ifju szinész fáradság nélkül jut, s a mit csak szerencsés természeti sajátságainak s a költőnek köszönhet: a kezdőt a tanulástól, s a müvészet mélységeiben való buvárkodástól már gyakran visszatartotta. Az ilyen aztán, csalódásából vagy soha sem ábrándul ki, vagy csak akkor, mikor a sok idő vesztve van visszahozhatlanul.
Ilyenkor tehát az ifjunak lelkiismeretes tanácsadóra van szüksége, a ki öt az ily tetszés mulékonyságára figyelmeztesse; a maga részéről pedig elfogulatlan lélekre, mely magát önzés nélkül birálja meg.
XVIII. A jellem alaphangja[2]
Az élet az ember külsejére bizonyos bélyeget nyom. Ez a jellem testi képe; e testi kép: az ember arcza, termete, alakja, magatartása és viselete. Ily alakitólag hat az élet az ember hangjára is. A jellemnek lelki képe a szó, a szónak pedig a hang ád szint, alakot, életet. Hang által jön a jellem a hallgató kedélyével érintkezésbe.
Az embernek állandó rendes, megszilárdult hangja: egyszersmind jellemének is alaphangja.
Ez alaphang épen oly jellemző, egyforma, állandó és szilárd, mint az arcz és a test alakja.
Mondanunk sem kell, hogy miután a szinész nem magát ábrázolja, hanem egy egészen más elemekből alkotott embert: tehát saját alaphangját, ugy a mint van, szerepében nem alkalmazhatja, hanem azt a feladott jellemhez kell módositnia. Ehez pedig hajlékony hang szükséges.
A jellem alaphangja előbb is az osztályt mutatja föl, s azon egész fajt, melyhez a jellem tartozik. E szerint az oly egyéniségek, melyek ugyanazon osztályhoz tartoznak, s melyeknek életmódjuk és világnézetök ugyanaz: hasonló alaphangból beszélnek.
Például: Bánk, Coriolán és Brutus szerepeiben ugyanazon hősi alaphangot érezzük.
Rokonság van a Desdemona és Imogén alaphangjai között is. Csakhogy Desdemona alaphangjába a kedélynek erkölcsi kelleme vegyül, s a szelid önátadás. Imogén alaphangjába pedig a szende természet bensősége. Rokonság van a Clavigobeli Carlos és Gallottibeli Marinelli alaphangjai között is. Mind a kettő a profanus, kegyetlen, kisimitott értelmet tolmácsolja. De Marinelliét kedélytelen laposság jellemzi; érezhető rajta, hogy az indulat hullámzására nem alkalmas. Olyan e hang, mint a csendes folyó, melynek felszinén alig lehet észrevenni a viznek némi lengését.
Ily rokonság vau a III. Richard s a Moor Ferencz alaphangjai közt is, mennyiben mind a kettő a sátáni gonoszság és a minden szentet gunyoló természet kifejezése.
A hősi természet kifejezéséhez szükséges, hogy a hang benső ereje teljes legyen, és csengő, mint az ércz, máskép a hősiség lénye magát velünk nem éreztetheti. Szintugy vannak egyéniségek, melyeket nem lehet ábrázolni oly alaphang nélkül, mely magasztos érzelmeket, szellemiséget és benső igazságot nem lehel. Ilyenek: Posa és Hamlet. Azonban Posa alaphangjának jelleme nem épen az érczerejü hősi természeté; azon inkább a kedélynek ama nemessége ömlik el, s ama szellemiség, mely bennünket a mindennapiságon felülemel. Hamlet lelke törve van ugyan, de szellemének iránya hasonlit a Posáéhoz. Politikai és vallási lelkesedése szintoly magas szárnyalatu. Azonban Hamlet alaphangján módosit azon körülmény, hogy az ő feladata és egyénisége közt oly ellenmondás van, mely lelkét gyászba bontja; mig Posát nagy eszmék lelkesitik, s beszédében isteni láng lobog. Mint e példákból is kitünik: előbb azon osztályt kell eltalálni, melybe a jellem tartozik, aztán gondolkozása módját és érzületének sajátszerűségét, mely az alaphangnak különös szinezetet ád.
Jó lesz, ha a szinész egy sereg jellemet elővesz; azokat külön csapatokra osztja, s megkisérti eltéréseiket kijelölni, alaphangjaik tekintetében. Ily külön csoportokra oszlanak a hősi, a gonosztevő, az antik és jelenkori alakok; továbbá a lelkesek, a szerelmesek, a lovagiasok, a józan eszmélkedésüek, s a világi érdekeken csüggő jellemek.
Az eltalált alaphang az egyén kedélyének határozott szint ad. A jellemet csupán az eltalált és megtartott alaphang tartja egységben, a helyzetek és érzelmek sokoldalusága mellett. Ekkor nem lesz szintelen a gőg, szerelem, bánat, harag, fájdalom, gyülölet, hanem mind az egyéni élet sajátszerü nyilatkozása.
Goneril és Regan alaphangjai márványkeblü kedélytelen lényeket hirdessenek, de nemtelenség és köznapiság nélkül. – Avagy az életben is nem találkozunk e oly szivtelen hangokkal, melyek hallatára kedélyünk bezárul, s a közeledést lehetetlenné teszi? Ilyen ama két nő alaphangja. Ellenben Cordeliának a szerző szándékosan tulajdonit szelid csengésü tiszta hangot, melyből szeretet szól, s a bántásig tiszta igazság.
A jellem arczának és hangjának igazolni kell magát a cselekvés terén is, hol az egyéni élet kibontakozik.
Következetes legyen tehát magához a kedélynek minden egyes mozdulata, melyet a környezet és az események hatása okoz.
A szinpadon minden lelkiállapot ugy tünik fel, mint az előbbi benyomások eredménye.
A jellem vagy szemeink láttára bontakozik ki, midőn t. i. az illető személy jelen van, vagy pedig időközben, midőn nincs jelen; mely esetben a következő föllépés mindig az előbbeni jelenetek eredményét mutatja. E szerint a személy távolléte alatt, életéből nem szabad elveszni semminek, s közelebbi megjelenése mindig azon állapotot mutassa, melyet a viszonyok távolléte alatt benne kifejtettek. Mert ha előadásából ezen kapocs hiányzik: akkor a néző csak egybefüggés nélküli jeleneteket fog látni tőle, nem pedig folytonos egyéni életet.
Midőn a személy a szinpadon jelen van: egyes beszédeit ugy kösse össze, hogy minden következő beszéd azon hatást mutassa, melyet a jelenlevők gyakorolnak lelkére. Mikor beszél: akkor a cselekvényben egyenes részt vesz. Mikor pedig hallgat: akkor a beszélőket néma részvéttel kiséri, s a következő kedélyhangulat szülemlését láttatja; vagyis, az átmenetet, következő nyilatkozatára.
Tehát a jellem ugy ábrázolja magát, mint azon hatásnak eredménye, melyet reá az összes müködő elemek gyakorolnak.
Az eltávozott és ujra fellépő egyénnek kedélyhangulata ki legyen nyomva egész személyén. Lelkét ez alatt a viszonyok vagy felhangolták, vagy lesujták. Ezt azonnal tudatja velünk a hanglépcsőzetnek azon foka, melyen az egyén megszólal. A kedélynek ezen hangmüve a költő irott szavainak képességi körén messze kivül esik. E hangot azon teremtő képzelet penditi meg, mely a müben valódi életet él. Csak e hang fogja velünk éreztethetni, minő mértékben van a kedély meghatva.
Igy kell látni azon benső élet átváltozását, mely Julia lelkében véghez ment, a Roméoval történt első találkozása, és a II. felvonás első jelenete közt. A virág bimbóját a szerelem napsugárai egészen kinyitották. Az első jelenet szende hangja, mely a szenvedélynek még semmi jelét nem adja, azon hangba ment át, melyből az érzelem első lendülete szól. És ámbár az első felvonási szende lény itt sem tagadja meg magát, még is itt már lángok kezdenek lobogni, melyek a gyermek vidor egét piros fényben láttatják.
A II. és III. felvonásbeli Julia között ismét különbség van. Itt többé nem a nyugtalan, sovárgó, félig gyermek, félig égő szerelmi lényt látjuk; itt már a gyümölcs meg van érve. Itt a legszentebb, legboldogabb érzelem törhetlen erejével találkozunk, mely a mindenséget a férjben foglalta össze.
[1] Egressy Gábor A színészet könyve, nyomatott Pesten, Emich Gusztáv Magy. Akad. nyomdásznál, 1866. 155–156. (A részleteket eredeti helyesírással közöljük – a szerk.)
[2] Uo. 168–171.
(2020. november 15.)
