Az én színházam
Amikor ronggyá csípték a szúnyogok – ekkor gondolta először, hogy színházban kellene dolgoznia. Villanyszerelőnek tanult, és a pesti diák nyáron a bátyja zöldségesvállalkozásában dolgozott Balatonbogláron. A báty ismerte Helyey Lászlót, aki akkor éppen Kaposváron volt színész, és egyik este miatta megnézték a boglári kápolnánál a Godot-ra várva című előadást. Hogy jó volt, abból gondolja, hogy közben észre se vette a szúnyogok támadását. Nem volt színházba járó, az iskolával néztek pár kötelezőt, de ez a Beckett-darab lenyűgözte. Elsősorban a színészek – Helyey, Jordán Tamás, Lukács Andor, Koltai Róbert – játéka.
Pallagi Mihály meséli ezt, a Nemzeti Színház fővilágosítója. Negyven éve kezdte a pályáját, és nemrég a Magyar Teátrumi Társaság színházi háttérdolgozókat elismerő díjában részesült.
1979-ben leérettségizett, és nem tudta, merre tovább. A bátyja nem akarta, hogy zöldséges legyen, ezért megkérdezte az akkor már Pesten, a Nemzetiben játszó Helyeyt, nincs-e az öccsének valami színházi meló. Volt. Világosítót kerestek, amihez villanyszerelő végzettség kell. Így történt, hogy Pallagi Mihály négy évtizede betette a lábát a színház világába, ahonnan csak egyszer akart kilépni – de erről később.
Egy hónap se telt el a Nemzeti Színház Hevesi téri épületében, amikor a zöldfülű világosítót megrázta az áram. Egy zárlatos csatlakozó volt a ludas, és ahogy mondja, majdnem „odaragadt”. A seb helye ma is látszik a jobb kezén. De nem ez a malőr volt a jellemző – a fiatalember gyorsan tanult, lelkes volt, érdeklődő, így hamar odaengedték a fényszabályzóhoz, ami az előadás világításának a vezérlőközpontja. Amikor 1982-ben a Nemzetiből kiválva Zsámbéki Gábor és Székely Gábor létrehozta az önálló Katona József Színházat, az új vezetők őt is hívták magukkal. Ekkor elvégezte a Színművészeti Főiskolán a világítástechnikai képzést, hogy egyre komolyabb feladatokat láthasson el. Amikor a Katonából távozó fővilágosító Pallagit ajánlotta maga helyett, túl nagy falatnak érezte a vezetői posztot, de Székely ragaszkodott hozzá, hogy elvállalja.
1990. május 21-én a párizsi Odèon Színház tetején álldogált a Katona József Színház Platonov című Csehov-darabjának premierje után. Egyedül akart lenni, szusszanni egyet, örülni annak, hogy a sikerhez ő és a kollégái is hozzájárultak. Nagy menet volt: egy premier önmagában is sok izgalommal jár, de különösen nagy kihívást jelent mindenkinek – színésznek, műszaknak egyaránt –, ha azt nem a saját, megszokott, jól ismert székhelyükön, hanem egy idegen színházban kell megcsinálni. Ekkor odalépett hozzá Ascher Tamás, az előadás rendezője: „Ilyennek álmodtam ezt az előadást.” Ezt a mondatot jól megjegyzi, gondolta, ki tudja, mikor hall effélét még egyszer. A Katonában ugyanis nem volt divat dicsérni egymás munkáját.
Ascher Tamás volt az első a pályáján, aki nemcsak igazán tudatosan használta művészi kifejezőeszközként a világítást, hanem el is magyarázta a próbákon, hogy a fény által kellett hangulatok, hatások, váltások miként szolgálják az adott előadás, az egyes jelenetek dramaturgiáját. Hogy mikor miért éppen olyan legyen a színpadi tér világossága, sötétsége, derengése. Hogy miért ebből vagy abból az irányból jöjjön a fény. Miért jó, ha egy adott jelenetben nincs elég fény, és a néző nem is tudja pontosan, mit lát, ezért kénytelen a képzeletére hagyatkozni. Mit mond egy arc, ha „telibe van világítva”, vagy éppen csak… Sokat veszekedtek – de csak a próbák végéig, a jó közös eredmény érdekében. Megtanulta, hogyan tudja szakmai álláspontját következetesen és eredményesen képviselni. Nagy sikerek, külföldi turnék tették izgalmassá a munkát, kiemelt szakmai figyelem kísérte a tevékenységüket. A Katona azonban zárt alkotó közösség volt, szinte mindig ugyanazokkal a rendezőkkel dolgozott a fővilágosító is. Kiismerték egymás ízlését – és heppjeit is. Harminckilenc évesen úgy érezte, túl sok mindent csinál rutinból, megcsömörlött. Amikor jelezte Zsámbéki Gábornak, hogy váltani szeretne, az igazgató annyit mondott: sajnálom. Tizenhét kemény év után jól esett volna egy kérdés: miért?
Gondolta, betársul a testvére üzletébe, aki akkoriban menő „nagybanizó” volt, de a bátyja ezúttal sem engedett: néha eljöhetsz, kereshetsz nálam jó pénzt (egy hónap alatt a fél évi színházi fizetést), de neked a színházban a helyed. Speciális lámpákat kölcsönző céget gründolt, amely máig működik. Szabadúszóként dolgozott a Közép-Európa Táncszínházban is, leginkább Horváth Csabával és Magyar Évával. Ekkor nagy dolog volt készülőben: egy új színház, a Bárka alapítását tervezte egy elszánt társaság. Romantikus, mások szerint teljesen képtelen és irracionális elképzelés volt ez a ’90-es évek közepén. Létrejött a társulat, és épületet is kaptak az egykori Ludovika vívótermében, az Orczy kertben. A társulatba Csányi János igazgató hívta Pallagit, akinek a Bárka Színházban volt alkalma először az alapoktól felépíteni egy teátrum világítástechnikáját, igaz, szűkös anyagi keretek között.
Ehhez az időszakhoz kötődik az egyik legemlékezetesebb munkája, a Bérczes László által rendezett Előhívás. Fekete volt díszlet, két oldalt ültek a nézők, akik egy szobában zajló eseményeket figyeltek közvetlen közelről. Különleges világítási megoldásokra a nézőtér miatt sem volt sok lehetőség, de az előadás sem igényelte. Az utolsó jelenetben viszont szétnyílt a padló, a nyomasztó zárt tér egyszer csak füves kertté változott. És ahogy „kisütött a nap”, a közönség sóhajtott, fellélegzett, megkönnyebbült. Ez a sóhaj volt a világosító jutalma – a hatás tökéletes.
Még csak az alapjai látszottak a Nemzeti Színház Soroksári úti épületének 2000 őszén, amikor Schwajda György kormánybiztos megkérdezte: van-e kedve színházat építeni? Volt. Áttekintette a tervezett lámpaparkot, és úgy látta: ez nem elegendő, és az arányok sem jók. Schwajda adott a maga mellé választottak véleményére. Megnyitáskor a Nemzeti volt Közép-Európa legjobban felszerelt, „mindent tudó” színházépülete (ma is az). Ami a lámpaállományt illeti: 300 hagyományos halogén lámpa mellett 100 robotlámpával indult 2002-ben a színház. Összehasonlításképpen: a Madáchnak, amely addig a legjobban felszerelt teátrumnak számított, csak 30 robotlámpája volt.
A Nemzeti Színház 2002. március 15-én nyílt meg Az ember tragédiája premierjével, amit a tévé élő egyenes adásban közvetített. Minden bemutató tele van kockázatokkal, de egy még egészen el sem készült, be nem üzemelt épületben, amelynek csínja-bínja, összes erénye és rejtett buktatója még nincs a munkatársak kisujjában – halálugrás. A világosítóknál be is ütött a krach: a főpróbán lefagyott a fénypult, ami egy előadás világításának központja, szíve és agya. Ebbe a számítógépes vezérlőbe vannak betáplálva az egymást követő lámpaállások, fénykombinációk, az előadásért felelős világosító innen vezényli – „adja be” – az egymást követő fényváltásokat. Ilyen pultból biztonsági okokból mindig kettő van: ha az egyik lefagy, a másik működik tovább. A Tragédia főpróbáján egy addig nem jelentkező rendszerhiba miatt a két pult egymást fagyasztotta le... Pallagi Mihály azt a fapados megoldást javasolta, hogy húzzák szét a két pultot, hogy mind a kettő önállóan működjön, egymással párhuzamosan, annak ugyanis kicsi az esélye, hogy mind a kettő felmondja a szolgálatot. Újabb próbára már nem volt lehetőség, de hogy másnap élesben, a tévéközvetítés alatt se lesz majd gond, azt Pallagi Mihálynak kellett tudnia. Azért figyelmeztették: ha ez nem jön be, ki lesz rúgva.
Eltérő „fényérzékenységűek” a rendezők, mondja Pallagi. Van, aki rájuk hagyja: csináld meg! A technikai háttér keveseket érdekel (van, akit a fizika törvényei sem). A világosítók dolga megmutatni az ötleteket, lehetőségeket, hogy a rendező dönthessen. A Katonában Zsámbéki Gábor azt mondta: legyen világos, lásson mindent jól a néző. Pallagi Mihály azonban azt szereti, ha megdolgoztatják, ha a rendező, a színészek alkotásához hozzájárulhat a technikai tudásával, kreativitásával. Alföldi Róbertnél a Nemzetiben szinte minden próbán bent kellett ülni, hogy a rendező bármikor elmondhassa, az adott jelenet miként nézzen majd ki az előadásban. A premierre így nemcsak a fényterv állt össze, de minden színész szövegét is kívülről tudta. Ez ugyancsak hasznos tudás: a fényváltás gyakran a színészek végszavára történik.
A világosítók a próbafolyamat elején megnézik, „mit kíván” a díszlet: csillárt, falikart, van-e ajtó, ablak, és mi lesz mögötte, vannak-e nagy felületű díszletelemek vagy üres térben kell majd dolgozniuk, kell-e füstgép (mivel ez árammal működik, a világosítók kezelik, a gyertyákat viszont, még ha világítanak is vele, a kellékesek). Amikor már nem próbateremben, hanem a színpadon, a díszletek között zajlanak a próbák, először is megmutatják a rendezőnek, hogy „mit tud” a díszlet, ha szükséges, a világítással ki tudják emelni a részleteket (ám ha csúnya lett a végeredmény, a fénnyel szinte el is tudják tüntetni a díszletet). A világosítók a próbán figyelik a színpadi mozgásokat, és ötletelnek, próbálgatják a lehetséges megoldásokat, várják a rendező megjegyzéseit, kéréseit, javaslatait. Vannak rendezők, akik külön fénytervezővel dolgoznak, mint Silviu Purcarete, aki mellett Helmut Stürmer nemcsak díszlet- és jelmeztervező, hanem a light-design-ért is felel (legutóbbi munkája a Nemzetiben a Meggyeskert volt). Ilyen esetben a színház világosítóinak a feladata, hogy a külső szakembert maximálisan kiszolgálják.
Vidnyánszky Attila számára a fény az előadásnak ugyanolyan alkotóeleme, mint a zene, a mozdulat, a szöveg. A próbafolyamat során pontosan meg is tudja mondani a világosítóknak, mikor, mit akar látni a színpadon, és azt is, hogy ezt mely lámpák együttállásával szeretné, melyik fényforrásnak milyen intenzitással kell világítania. Ő is tart a próbafolyamat utolsó fázisában világításpróbákat, amikor az instrukciói alapján az előadáshoz beosztott világosító jelenetről jelenetre betáplálja a fénypultba a váltásokat. Néha egy-egy díszletmunkás be-beáll ugyan valamelyik színész helyére, de a rendező és a világosító már pillanatról pillanatra kívülről tudják az előadást.
A premierre az előadás felelős világosítója „lekottázza” az előadás fénymenetrendjét, és takkra tudja, mely végszóra, mozdulatra, zenére követik egymást a fényváltások. A világítási szcenáriumban pontosan rögzítik minden lámpa pozícióját, amit az előadások előtt rutinszerűen ellenőriznek is. Élesben aztán a fénypultnál ülő világosító az előadást figyelve adja be az újabb és újabb fényeket. Ha elmarad a végszó, a színészek átugranak egy mondatot, jelenetet, neki kell döntenie, mikor adja be az új fényt, éreznie kell, hogy a hibázó színész mit fog tenni: visszaugrik vagy folytatja a jelenetet. Ma már csak egyetlen reflektort irányít ember: ez az úgynevezett fejgép, amellyel a világosító követheti a színész mozgását. A fixen beállított lámpák esetében viszont, ha a színész nem áll a kijelölt helyre, sötétben marad. És vannak bizony „sötétérzékeny” színészek, mondja mosolyogva Pallagi. Speciális eset volt Sinkó László. A 2015-ben elhunyt természetkedvelő színész az első tavaszi napon képes volt feketére sülni, így a vakító fehér hajkoronája mellett az arca világíthatatlanná vált, szinte eltűnt. Volt, hogy eltiltották a napozástól.
Az évad elején bemutatott Az ember tragédiája izgalmas kihívást jelentett a Nemzeti világosítóinak. 110 lámpa dolgozik az előadásban, és a 200 fényváltás a Tragédia 220 perce alatt nem különösebben sok. A feladat izgalmát az adta, hogy a játékteret nem díszletek alakítják, határolják, hanem a süllyedők mozgásával alakul, változik szinte megállás nélkül. A különböző nagyságú felületek süllyedése és emelkedése mellett a fénnyel tudják elválasztani és összenyitni, változtatni a nyitott térben a drámai cselekmény helyszíneit, és ezzel irányítani, vezetni a nézők figyelmét. A közönség négy oldalról üli körbe a játékteret, így arra is ügyelni kell, hogy ne világítsanak folyton a nézők szemébe (ami teljesen nem elkerülhető).
Pallagi Mihály 13 beosztottja munkáját felügyeli és irányítja, büszke csapata felkészültéségére és a rendelkezésre álló technikára. A Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) majd három hete alatt 15-20 új előadást kell kiszolgálniuk, naponta új produkciót kell előkészíteniük. Egyszer sem volt még olyan igény vagy probléma az elmúlt öt évben, amit ne tudtak volna megoldani, kielégíteni.
A fővilágosító előtt újabb nagy feladat áll: a Nemzeti Színház küszöbön álló technikai felújítása keretében megújul a világítás is – az ő felelőssége lesz, hogy a 2002-es kezdetekhez hasonlóan újra a legkorszerűbb és „legfényesebb” teátrum legyen a Nemzeti.
Kornya István
| fotó: Eöri Szabó Zsolt
(2019. április 20.)
