Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. december 23. - Viktória Napja

Interjú

MITEM 2018

Kíváncsiság - Vidnyánszky Attila öt év sokszínűségéről, szemlejellegéről, nyitottságáról és a fesztiválpolitikáról

A MITEM sikere a teljes magyar színházi élet sikere, mert az egész világot kinyitjuk magunk előtt – mondja a Madách Nemzetközi Színházi Találkozót, a MITEM-et 2014-ben életre hívó Vidnyánszky Attila.

2014-ben indította útjára a MITEM-et. Az ötödikre készülve mit tart a legfontosabbnak?

– Kezdetekben a nyitás tényét hangsúlyoztam, most a nyitottság sikerét említhetem. A MITEM szakmai és nézői elfogadottsága egyfajta visszaigazolás számunkra, hogy jó úton indultunk el. Sok tekintetben magunkba forduló, zárt a színházi életünk, amin néhány intézmény és kisebb nemzetközi kitekintésű fesztivál a lehetőségeihez képest tudott réseket hasítani, de az igazi nyitáshoz egy komoly, nagy nemzetközi fesztiválra volt szükség. A MITEM a térségünk országaiban látott példákat elirigyelve jött létre 2014-ben. Romániában, Lengyelországban több, évtizedes tradícióval rendelkező nemzetközi fesztivál is működik, meghatározó a belgrádi BITEF, de előttünk járt ebben Csehország és Szlovákia is.

Vidnyánszky Attila  |  Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A legfontosabb, hogy a MITEM a teljes magyar színházi szakma sikere, mert a világot kinyitottuk magunk előtt. A fiatalok, a következő színházi generációk inspirálódhatnak – a színművészetis egyetemisták, diákok rendkívüli kedvezménnyel nézhetik az előadásokat, leginkább nekik szólnak a szakmai események, workshopok is. Szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy a MITEM egyre határozottabban látható pont Európa színházi térképén.

Vannak, akik hiányolják a koncepciót, és határozottabb irányvonalat, karaktert kérnek számon a MITEM-en.

– A nyitottság a koncepció. Ez a lényeg.

Mit értsünk ezen?

– Például a sokszínűséget. Ha volna még néhány nemzetközi színházi fesztiválunk, amelyek a maguk esztétikai és világlátásbeli karakterüket tudják képviselni, akkor a MITEM is határozottabban megrajzolhatná a maga arculatát. Akkor bátrabban lehetne állást foglalni stílusok mentén is. Persze most is vannak prioritásaink…

Melyek ezek?

– Keressük a velünk rokon esztétikájú rendezőket, társulatokat, a teátrális, látomásos előadásokat, azokat az alkotókat, akik megpróbálják a saját nemzetük színházi nyelvét, hagyományát kutatni és megújítani. Kevésbé a dokumentarista, politizáló, közéleti irányultságú előadásokon van a hangsúly. Fenntartjuk magunknak a jogot, hogy finoman jelezzük saját ízlésvilágunkat, és hogy kiket tartunk a világból megmutatandónak. De azt gondolom, hogy a MITEM-nek még évekig meg kell őriznie a szemlejelleget, hogy felmérhessük, milyen művészi folyamatok, törekvések zajlanak a világban, milyen eredményekre jutnak egyes országok alkotói, hogyan dolgoznak neves rendezők, fontos társulatokkal.

Merre tart most a világszínház?

– Jó évtizede úgy érzékelem, hogy a korábbi generációk nagy újításai, kísérletezései után a szintézis korát éljük. Az 1960-as, 70-es évek színházi forradalmához hasonlót, amelyet olyan nevek fémjeleztek, mint Brook, Grotowski vagy Barba, most nincs a levegőben. Mindenféle inspirációból építkeznek a trendalakító rendezők, társulatok, mindenféle eszköznek, médiumnak, minden megszólalási módnak létjogosultsága van akár egyetlen eladáson belül is. Talán nem csupán saját vágyaimat vetítem ki, de úgy látom, hogy – leegyszerűsítve – a posztmodern töredezettség után újra egyre erősebb a történetek iránti igény. Elmondani egy történetet – de hogyan? Izgalmas kérdés.

Merről érkezhet mégis valami újdonság?

– Úgy érzem, a tradicionális és az arra épülő afrikai, keleti színház hozhatna számunkra újra meglepőt, érdekes hangsúlyokat, és ugyanezt gondolom Latin-Amerikával kapcsolatban is. A világ színházi életében azonban döntően Európa játssza a főszerepet, ezen belül is a folyton frissülő, útkereső és hatalmas orosz világ, és rendkívüli súllyal van jelen természetesen a német színház is.

Mit emelne ki az idei programból?

– Vannak pillérek. Ilyen az orosz színház mellett Közép-Európa jelenléte. Örülök, hogy újra itt lesz nagy mestereink egyike, a litván Nekrošius, ismét vendégünk a milánói Piccolo Teatro. Jönnek az államiságuk századik évfordulóját ünneplő észtek. Érdemes figyelni rájuk, mert évente másfélmillió színházjegyet adnak el, annyit, ahány lakosuk van. A 2018-as programból két súlypontra hívnám fel a figyelmet. Az egyik a német színház jelenléte. A Berliner Ensemble A kaukázusi krétakörrel a kortárs német színház élvonalát hozza, egy olyan korszakos rendező munkáját, mint Michael Thalheimer. Tervezünk Brecht-kiállítást, konferenciát és workshopokat is a berliniekkel. A másik súlypont a MITEM arab akcentusa: olyan színházi kultúrába kapunk betekintést, amely ma a világ egyik legterheltebb konfliktuszónája: Észak-Afrika, Közel-Kelet. Jön előadás Tunéziából, Libanonból, fellép egy Németországba menekült szír társulat, látható egy Belgiumban élő iraki rendező előadása. Kíváncsian figyelhetjük, hogyan látják színházi alkotók a világot, önmagukat, helyzetüket a hazájukban, kivándorolva, hagyományaik felé fordulva vagy éppen azokon túllépve.

A migráció ma az egyik fő politikai téma. A MITEM is politizál?

– Hogyne! De a maga „naív” módján. Az ember érzi, hogy Koreától Svájcig, Grúziától Norvégiáig, Libanontól Belgiumig mindenkit ugyanazon szenvedély hajt: a színház képes áthidalni kulturális, gondolkodás- és világlátásbeli különbségeket. Minden kivételnek – ezek mind német színházakhoz köthetők – politikai háttere volt, és ezek példaszerűen mutatták, hogy a politika beavatkozása, vagy amikor a művészet a politika szolgálatába áll, hogyan piszkítja be a maga természetes útján alakuló normális kommunikációt. Sőt, megrontja, megmérgezi a művészetet, ellehetetleníti a kulturális csere leglényegét: a kíváncsiságot. Lesz helyette előítélet és ellenségeskedés, mások megbélyegzése. Számunkra a mások megértésére tett gesztusok a legfontosabbak.

 

Kornya István

(2018. február 16.)