Romantikus Nemzeti

nemzeti-történet •  második rész

Mert a Nemzeti Színházat nem a név teszi, hanem az alapítás, a fenntartás és a működés körülményei és feltételei, az ezekkel összekapcsolódó országos hatókör, az esetleges kiváltságok, valamint a minőség és a műsorpolitika. Vagyis nemzeti a színház, ha az országgyűlés (mint a nemzet legfőbb hatalmi szerve) hozza létre törvény erejével, s biztosítja fönntartását, működését is az ország központi költségvetéséből. S nemzeti a színház, ha művészi működése és minősége országos példát és mintát szolgáltat minden más színház számára, ha műsorkínálatával (mint rangsorban is „első” színház) betölti a teljes közönséget kiszolgáló, a magyar nemzeti nyelvet és irodalmat (zenét s más művészeteket) egyre magasabbra emelő és korszerűsítő funkcióját. Ha él kiváltságaival: tagok előszerződtetése, színi iskola működtetése, nyugdíj és örökös tagság adományozásának jogosultsága.

A nemzeti romantika műsorpilléreit a hazai klasszikus és kortárs, valamint a külföldi klasszikus és kortárs művek bemutatása adta, s első Nemzeti Színházunknak mind a szószínpadon, mind a zenés színjátékok terén elöl kellett járnia a nemzeti színi repertoár kiépítésében.

A Nemzeti Színházat már nem volt elég a korábbi elveknek és álmoknak megfelelően működtetni, az új korszakban a megváltozott igényekhez és követelményekhez kellett igazítani a repertoárt és a játékstílust. Az országgyűlési finanszírozás fejében, mely biztosította a tagok fizetését és a produkciók bemutatásának költségeit éppúgy, mint a ház fönntartását és működtetését, megváltozott a műsorrend: a nemzetépítő, az identitást erősítő, a társadalmi érdekegyesítést szolgáló művek és stílusjegyek jelentek meg a színen, s vitték át színházunkat a romantika korszakába. A közönség hazafias lelkesedését kielégítő történeti tárgyú darabokkal, a népszerű zenés színjátékok magas színvonalú előadásaival, a színpadi illúziókeltés egyre nagyobb hatású eszközeivel, a színészi alakításoknak a romantikus zseni-kultuszhoz is kapcsolódó egyénítésével. Leáldozott hát a síró-éneklő iskola művi beszédmódjának, a szerepkörök átjárhatatlanságának, a színészi eszközök megmerevedésének. A Kisfaludy Károly és Katona József vitézi játékai helyett krónikásdrámákat (a romantika Shakespeare-fordításait) vagy nemzeti történeti tragédiákat játszottak Vörösmarty (Czillei és a Hunyadiak), valamint Szigligeti és olyan mára elfeledett írók műveit, mint Czakó Zsigmond, Vahot Imre, Hugó Károly vagy Obernyik Károly. Megjelentek a műsoron a francia nagyromantika alkotói is: Victor Hugo, Dumas, Scribe. Az itáliai és német operák – Bellini és Donizetti után Verdi, Beethoven, Meyerbeer szerzeményei – mellett a magyar romantika első operaszerzői debütáltak: Erkel, Doppler Ferenc, Thern Károly. A vígjátékok immár polgárokról s polgároknak szóltak: a Tisztújítást író Nagy Ignác mellett Szigligeti és Obernyik, valamint Degré Alajos, Eötvös Károly nevét említhetjük. Megjelent a bécsi és francia mintáit egészen átformáló magyar népszínmű is Szigligeti Ede fellépésével. Régóta játszott Shakespeare-szerepeiket átdolgozva fizikai alkatukat szinte figyelmen kívül hagyó alakításokat mutattak be színészeink, s a közönség valódi közösségi akcióknak lehetett részese a nézőtéren.

A romantika legjelesebb aktora

Az 1808-ban született Egressy (születési nevén Galambos) Gábor már tizenéves korában színpadra lépett, 1826-tól számítjuk vándorszínész-pályáját. Amikor 1837-ben a Pesti Magyar Színház alapító társulatának tagja lett, mögötte volt egy sikeres, a korszak legnagyobb truppjaiban töltött időszak, melynek során megtanulta a mesterséget, kipróbálta magát a színházcsinálás szinte minden területén. Miközben az országot járta, megismerte a soknyelvű, soksorsú népet, s elgondolkodott azon is, mint a reformnemzedék fiataljai ekkoriban, hogyan lehetne a magyar nyelvet, irodalmat, színházat, politikát az európai nagy nemzetekével egyenrangúvá tenni.

Igazi romantikus színésszé, rendezővé a nemzeti színpadon nőtt, köszönhetően író-költőbarátainak, Vörösmartynak, Petőfinek, színésztársainak és a színházat egyre jobban értő műbírálóknak. Pest-Budáról továbbra is sokat utazott, vendégszerepelt Magyarország szerte, tanulmányutakat tett német és francia városokba. Gyarapította műveltségét, maga is fordított és pártolta az újabb darabok (például a francia társalgási színművek) magyarra ültetését. Szorgalmazta Shakespeare új, romantikus szellemben fogant újrafordítását is. Ő inspirálta 1842-ben Arany, Vörösmarty és Petőfi összefogását e célra.

1843-as párizsi útjáról Egressy dagerrotíp-masinát hozott, s ezzel készítette barátja, Petőfi Sándor egyetlen hiteles portréját. Színészi munkájában – repertoárja 358 szerepet ölelt föl –, a szerepre készülés során használta a fényképezést, hogy a tükörnél pontosabb és maradandóbb segítséget kapjon a figura, a testtartás, a mimika és a jelmez karakterhez töréséhez. Ő lett az első és nagyon tudatos romantikus színész a magyar színpadon. Ambicionálta, hogy a játékmódot forradalmasító technikát átadja kollégáinak, majd az 1865-ben alapított Színészeti Tanoda (a mai Színház- és Filmművészeti Egyetem elődje) diákjainak.

Egressy nemcsak a színpadon vitt hősi szerepeket, hanem a forradalom és szabadságharc idején is. A Nemzeti Színház 1848. március 15-i Bánk bán előadását követően ő szavalta el Petőfi Nemzeti dalát, sőt ez alkalommal az ő zenésítésében énekelte el a „Talpra, magyart” a színház közönsége is. Később nemzetőrnek állt, sőt a fegyveres harcokban is részt vett. Eperjesnél megsebesült, de 1849 tavaszán részt vett Budavár fölszabadításában Ákos fia oldalán. Júniusban még játszott a Nemzeti Színházban, de az orosz csapatok erdélyi bevonulásakor Petőfivel Bem táborába ment. A fegyverletétel hírét véve a tábornokkal együtt indult Törökország felé. Út közben Bulgáriában az ottani színészeknek adott tanácsokat a török uralom alatt lévő ország első népnyelvű hivatásos színházának létrehozásához. 1850 szeptemberében (a korábban rá szabott halálos ítéletet az osztrák hatóságokkal kötött paktummal megváltva) hazatért, s előbb csak háttérfeladatokra, rendezőként, majd 1855-ben színészként is visszaszerződtette a Nemzeti Színház. Az 1860-as években már nyilvános elismeréseket is kapott, megalapította és szerkesztette az első hazai színházi újságot Magyar Színházi Lap címmel, tagjává választotta a korszak legbefolyásosabb irodalmi köre, a Kisfaludy Társaság. A Színészeti Tanoda tanára lett, és megírta A színészet könyve című tankönyvet. 1866. július 30-án Obernyik Károly Brankovics György című darabjának főhőseként (ami kiváló alakításai közé tartozott már régóta) a színpadon érte szélütés, s néhány óra múltán meghalt.

A romantika színházában az érzelmeké volt a főszerep (ellentétben a „klasszikus vándorszínészetnek” a felvilágosodás ideológiájára és ideáljaira építő hatáseszközeivel). A színészi átlényegülés, a kifejezés, a fizikai adottságokat is feledtető energiasugárzás megvalósítása lett a feladat. És az együttes-játék. Ehhez szükség volt a dramaturgiai ívet átlátó, az eszközöket a fő cél, az illúziókeltés érdekében egyeztető, a játékot szervező feladatkörének önállósulására is: az 1860-as évekre a szerzőétől és a színészétől elkülönült a rendező funkciója.

Az illúziót szolgálta a színpadtechnika fejlesztése is. Az országszerte szaporodó új színházakban már nem csak festett, hanem építészeti díszletelemeket is alkalmaztak, bútorok és kellékek segítették a színészeket. A jelmezek egyre jobban jellemezték a karaktereket, sőt, megjelentek a történeti viseletek is (addig a színészek saját ruháikban, a kortárs divat szerint öltöztek szerepeikben). Nálunk az első történetinek nevezhető jelmezt 1833-ban Bartha János öltötte magára Zrínyi szerepében.

A korábbi mechanikus szövegtagolást és nem értelmező beszéddallamot (ezt nevezzük síró-énekelő előadásmódnak) fölváltotta a romantikus előadási stílus, mely továbbra sem volt közel a természetes beszédmódhoz, de jobban szolgálta a szöveg megértését és a költői eszközök élvezetét. Mesterségesen lassított és mélyített hangú előadás jellemezhette a kor színészeit, s az érzelmi hangsúlyok és hangmagasság-váltások intenzitása. A színészi mimikát és gesztusokat is túlzottnak éreznénk ma már, mégis nagyon kifejezőek lehettek, és a figura egyénítésében a korábbinál nagyobb változatossággal kaptak szerepet. A szigorúan szabályozott szerepkörök határai átjárhatóvá váltak, egy hősszerelmes a következő estén drámai hőst, intrikust is játszhatott. A Bánk bán 1833-as kassai ősbemutatóján Ottó szerepében föllépett Egressy később Bánk is volt, de játszotta (nagy közönségfigyelmet keltve és Petőfit az első magyar mimografikus, a színészi alakítást leíró és értelmező kritika megírására indítva) III. Richárdot is. De ugyanígy szélesedtek a színésznők és az operaénekesek szereplehetőségei is. A romantika a nézőtéren is megjelent: egyes színészek mellett szinte pártok alakultak, vitatva egyik vagy másik nagy művész alakításait. Egressyvel szemben állt például a „Szép Marci”, azaz idősebb Lendvay Márton pártolóinak csoportja, és a rajongók hangos tetszésnyilvánítással vagy épp fújolással fogadták a színpad hőseit újabb és újabb szerepeikben.

A Nemzeti évadjai augusztustól augusztusig tartottak, és a teátrum szinte minden nap játszott. Általában évi 30-50 premiert adtak, és ezek több mint egyharmada zenés színjáték volt. A látogatottsági adatok azonban azt mutatják, hogy míg az operaelőadásokon megtelt a nézőtér, a szószínház harmadházakat (vagy még annál is kevesebb nézőt) vonzott. Az 1838-39-es évadban Donizetti Szerelmi bájitalára egy estén 1865 néző volt kíváncsi, a Hamletet Egressy jutalomjátékaként 728-an látták. Kivételes sikere volt például a Thern Károly zenésítésében színre került tündérbohózatnak és Gaál Sándortól A peleskei nótáriusnak, amelyeket 2330 fizető néző látott egy 1838-as októberi estén.

Az 1839 és 1843 között heves tollharcokban zajlott vita drámapártját az első igazgató, Bajza József vezette, aki a „színházat a nemzeti fejlődésre, a nyelv pallérozásának előmozdítására és az erkölcsiség bővebb kimívelérére” szolgáló intézménynek gondolta. Bajza, aki 1839-ben többek között az operai túlsúly miatt mondott el az igazgatásról, a magyar dráma és színművészet ügyét féltette a túlságosan népszerűvé vált, és többnyire nem magyar nyelvű, vagy gyengén fordított – ám több bevételt hozó – operák térnyerésétől. Az operapárt vezetője Erkel volt, szerződtették az európai hírű szopránt, Schodelné Klein Rozáliát, az új művészeti programot pedig a színházat 1843-tól igazgató Bartay Endre teljesíti ki: népszínművekkel és a zenés darabokkal igyekezett a nem magyar ajkú pesti közönséget és a nyugatias ízlésű arisztokráciát elcsábítani a Német Színháztól, és támogatni a romantikus nemzeti opera megszületését. Bartay írt ki pályázatot a Himnusz és a Szózat megzenésítésére is: a nyertesek Erkel és a Nemzeti vezető színészének Egressy Gábornak az öccse, Béni voltak. Amikor 1844-ben bemutatták Erkel legnagyobb sikerű művét, a Hunyadi Lászlót, a vita elült. A zenés színjáték megerősítette helyét a Nemzeti műsorán. (Szinte szó szerint azonos érvekkel folyt színházi vita sokkal később is, amikor a Madách Színház az 1980-as évek elején egyre erőteljesebb léptekkel vált esztétizáló klasszikus drámai színházból musical-játszó intézménnyé.)

Az opera mellé ekkor zárkózott föl a szórakoztató zenés művek legújabb típusa is, az 1843-ban bemutatott első magyar népszínművel, Szigligeti Ede A szökött katona című darabjával. A francia melodráma és vaudeville, az osztrák tündérbohózat és a magyar vígjátékhagyomány elemeiből kialakított színjátéktípus lett a leghatásosabb színházi eszköz a kulturális érdekegyesítésre. A formálódó nemzeti polgárközönség előtt szólt a népről, melyet ekkor nem társadalmi, hanem etikai értelemben definiáltak. A magyar népszínmű első korszakában a szereplők köre a társadalom egészét átfogta, színhelyei között falu és város egyaránt (Pest különösen gyakran) szerepelt. Zenéjét népies műdalok adták (Erkel, Egressy Béni, Szerdahelyi József és mások tollából). Ez a színjátéktípus vált első sikerhullámát, majd a szabadságharc bukását követően a leghatékonyabb értékőrzővé is, ahogyan Jókai fogalmazott: Szigligeti „népszínművei egy egész új irodalmi ágat honosítottak meg, mely tisztán a nemzeti, de azért is hat annyira a nemzeti lelkületre vissza.” Amikor az önkény és megtorlás szinte lehetetlen cenzurális föltételeket szabott a magyar Nemzeti Színház működésének, a nemzeti romantika művészi és közösségi eredményeit egy-másfél évtizeden át a népszínmű tartotta meg Szigligeti mellett olyan szerzők néhány művével, mint Szigeti József, Egressy Béni. A magyar romantika nagyrészt emiatt maradt fönn, némiképp zárványként Európa közepén oly hosszú ideig. Az új irodalmi, zenei és színjátékstílusok hullámai csak az 1860-as évtized második felétől érhették el a hazai nyilvánosságot. S nemzeti ideálvilágából az 1870-es évtizedben fordult ki a magyar művészet, részben akkor is megőrizve az átromantizált értékrendet (a historizmus kultuszában), csak nehezen engedett a másutt már az 1850-es évek elejétől teret hódító polgári, s később a lélektani realizmusnak.

Petőfi kritikája
Egressy III. Richárdjáról

„Shakespeare egymaga fele a teremtésnek. […] Egressy Gábor III. Richardból oly alakot teremtett, amilyet vártunk tőle, amilyet csak tőle várhattunk. […]  III. Richard Egressy Gábor legsikerültebb, legfeledhetetlenebb alakjainak egyike. Már arca olyan, hogy méltó volna márványba vésetni örök idők számára. Rettenetes arc apró mosolygó szemeivel s nagy éhes szájával. Szemei a bűvös virágok, melyek magokhoz csalják az embert, s szája a feneketlen örvény, mely az embert aztán elnyeli. Valóságos anakonda-nézés, mely odaédesgeti a madarat a kígyó torkába. Ha ezen arc álmodban megjelenik: mire fölébredsz, azt veszed észre, hogy véred elzsibbadt. S ez csak az arc és a néma mosoly; hát mikor nevet, milyen nem-emberi hang ez! mintha rozsdás ajtó csikorogna vagy mintha tigris köszörülné gégéjét, mely kiszáradt és vért szomjazik. Beszéde töredezett, szaggatott, egyenként dobálja ki a szavakat, mintha tűhegyeket köpködne más szemébe.

Kiváncsi voltam az utósó felvonásnak azon jelenésére, melyben Richard a szellemek megjelenése után álmából fölriad; attól tartottam, hogy Egressy el fogja kiabálni a monológot, mellyel így nagy tapsokat arathatni ugyan, mely azonban helytelen. Aggalmam fölösleges volt, annyival inkább, mert Egressy nem szokta föláldozni tapsért a művészetet. Amint az ágyból fölugrott, elesett s néhány lépésnyire csúszott, s belekapaszkodott egy székbe, mintha az élőlény lett volna, mely őt ótalmazza. Itt félig fekve mondta vagy inkább suttogta el a magánybeszédet el-elfogyó lélekzettel. Mily jól esett ez óriási gazembert, ki eddig mások fejein járt, most a földön fetrengve, a legirtózatosabban szétdúlva látni, kétségbeesve, nyomorún, reszketve, mint az eltiport kígyó. S annál meglepőbb aztán végelszántságában fölemelkedése, hogy elrohanjon a csatába, hogy, ha már élete oly utálatos volt, legalább halála legyen vitézi és így kiengesztelő. Ekkép gondolta ezt Shakespeare, s ekkép adta Egressy Gábor.” 

Petőfi Sándor színbírálata az Életképek című folyóirat 1847. február 20-i számában jelent meg.

A forradalmi események Pest-Budán már 1849 júliusának elején, országosan Világosnál torkolltak fájó bukásba. Ezt követően nem engedte a cenzúra a Nemzeti Színház műsorára az elmúlt két esztendő sikerdarabjait. Már a címek alapján is érthető, miért nem tetszettek ezek a hatalomnak: Márczius Tizenötödike, Egy táblabíró a martiusi napokban (Dobsa Lajos, valamint Szigeti József vígjátéka), a győztes vajdasági csatákat felidéző Csata Fehértemplomnál című némajáték, az Egy magyar kivándorlott a bécsi forradalomban című Obernyik Károly-bóhózat, s mind közül a leghatásosabb: Szigligeti krónikásdrámája, a II. Rákóczi Ferenc fogsága. Csak a régebbi műsordarabok kerülhettek színre, s német nyelvű előadások is. A legelső új magyar színjáték vigasztaló karácsonyi ajándék volt a színház titkárától, a korábban színészként és fordítóként, későbben pedig direktorként is nagy szerepet játszott Szigligeti Edétől: 1849. december 21-én megszületett a Liliomfi, színészetért (és a szerelméért) a kitagadást vállaló, örökségéről is lemondani kész fiatalember történte. A biedermeier magyar teátrista figurája máig sugározza, hogy milyen fontos volt a színház a romantika generációinak számára.
 

Március 15.

A színház ízlésben megosztott közönsége (kik még mindig szinte világosban ültek a nézőtéren, hiszen a gázvilágítás nem tette lehetővé a teljes sötétítést) 1848 márciusának idusán valódi forradalmi hangulatot vitt a művészet megszentelt templomába. A múzeumkerti népgyűlés után követség ment a közeli Nemzeti Színház drámai aligazgatói székében ülő Bajzához műsorváltozást kérve.

A kitűzött francia darab, Két anya gyermeke helyett a nemzeti drámánkká ekkor emelkedett Katona József-művet, a Bánk bánt kívánta látni a forradalmi nép azon az estén.

Bánk tragédiája azonban befejezetlen maradt, mert a második felvonás végén, a királynégyilkosság után a közönség hazafias tüntetésbe kezdett: elénekelték az addigra slágerré vált kórust Erkel Hunyadi Lászlójából, hisz a lehullott függöny mögött a nép ítélete szerint a cselszövő halt meg. A Nemzeti Színház teljes személyzete a színpadra vonult és csatlakoztak a lelkes éneklőkhöz, majd Egressy Gábor elszavalta a nap leghíresebb versét, a Nemzeti dalt és sor került a kórusváltozat megszólaltatására is.

A színpadon fölvonultak a Tízek Társaságának jelen volt tagjai, köztük Jókai, aki Laborfalvi Rózával az év augusztus 29-én titokban össze is házasodott. Petőfi nem volt ott a színházban, bár nem messze laktak Szendrey Júliával (és Jókai Móriccal). A nagy eseményekkel teli szerdai nap éjszakája otthon, a Schiller-házban (ma Dohány u. 16.) érte a költőt (és talán csak véletlen, hogy Petőfi Zoltán születése napja 1848. december 15.).

Sirató Ildikó

(2017. október 31.)