A nemzet színésze
– Tízévente adok egy interjút, most viszont rám szakadt az ég. Néhány nap alatt miket éltem én át!... – mondja erre nevetve.
Azért már lehet ebben tapasztalata! Ha csak a közelmúltra tekintünk vissza: 2014-ben Prima Primissima Díjat, az elmúlt évben pedig Hazám Díjat kapott.
– Akkor nem kerestek ennyien. Úgy látszik, azok nem voltak olyan érdekesek… Csak nekem fontosak. Nem mintha számítottam vagy csak gondoltam volna valaha is rájuk, soha nem a díjakért dolgoztam. De mindegyik miatt nagyon boldog voltam. A Hazám kifejezetten eszmei díj számomra, nálamnál sokkal okosabb, szimpatikus emberektől kaptam. A Prima Primissima pedig önmaga jelentősége mellett nagy segítség volt anyagilag is. Ahogy egyszer Berek Kati mondta (épp az ő halála után választották Csomós Marit maguk közé a Nemzet Színészei, a szerk.), most legalább ki tudom fizetni a gyógytornászt… Itt ugyan nem tartok, de már nem is kell izgulnom miatta.
Az elismerés a legritkább esetben szól csak egy adott pillanatnak, így jó alkalom a visszatekintésre, az értékelésre.
– Ismerjük Kállai Ferenc híres mondását: a kitüntetéseket adják, és nem kapják. Én semmiféle elismeréssel nem vagyok ilyen viszonyban – örülök neki, ez az öröm beépül az életembe, de nem késztet sem előre-, sem visszatekintésre, nem jön velem a próbákra. Ugyanakkor a napomat mindig az előadással fejezem be. Végigveszem, mit rontottam el, mi volt jó, min kell változtam.
Jelképesnek tűnik, hogy épp a Színházi Világnapon lett a Nemzet Színésze.
– Ez csak véletlen, de nagyon szép véletlen! Aznap este a Futótüzet játszottuk a Radnótiban, és Isabelle Huppert világnapi üzenete után köszöntött a színház nevében a darab főszerepét remekül játszó mostani igazgatónk, Kovács Adél – méghozzá fenn, a színpadon, tehát együtt a közönséggel. Ünnepi este volt.
Ezek szerint hisz a véletlenben? Vagy inkább a sorsban?
– Leginkább a tudásban hiszek. Az biztosabb, mint az ezerszínű érzelem, mert az ritkán mutatja meg nekünk az igazságot, a valóságot. Azt nem gondolom, hogy valakinek kifejezetten előre megírt sorsa van. Mégis, némelyik ember olyan életet él, olyan lehetőségek, események ívén halad, amit már sorsnak lehet nevezni.
Az ön élete is ilyen?
– Abszolút! Vidéken kezdtem, és pont akkor voltam Szolnokon, amikor Székely Gábor. Pont ekkor hívták ezt a nagyszerű embert Zsámbéki Gáborral együtt a Nemzeti Színházba. Azután megalakítottuk a Katonát, később az Új Színházba mentünk tovább Székely Gáborral, és amikor olyan igazságtalanul elvették tőle a színházat, én akkoriban már vendégszerepeltem a Radnótiban, ahol Bálint András akkori igazgató szerződést kínált, és ahol, úgy tűnik, végleg „letelepedtem”.
Huszonhat évig dolgoztak, alkottak együtt; társulatról társulatra követte Székely Gábort. Mi az, ami ennyire meghatározóan más az ő színházában?
– Nem szeretek erről beszélni, mert nem tudom igazán megmagyarázni. De az biztos, hogy olyan varázsa van, amivel messzire el tudja vinni a színészeit. Egészen különleges gondolkodásmódot tud átadni, ha képesek vagyunk azt felfogni, átvenni. Ritkaság ez a színházi embereknél. Vannak még hasonlók, de én őt ismertem. Persze sikerült más kiválóságokkal is találkozni – Zsámbéki Gáborral, Ascher Tamással, Valló Péterrel, Gothár Péterrel, Alföldi Róberttel, Zsótér Sándorral…
Tizennégy évig dolgozott vidéki városokban, ahol más a színház: mert csak egy van belőle, ott mindent kell játszani. Szerette?
– Nagyon szerettem! Különösen, hogy fiatalok voltunk, tele energiával, kíváncsisággal, lendülettel, olyanok voltunk, mint a cirkuszi lovak – senkit meg ne bántsak a hasonlattal. Többek között Juhász Jácinttal, Balázs Péterrel, Osztovics Cecíliával szerződtünk a főiskoláról Veszprémbe. Játszottam Schwajda György legelső darabjában, a Bohócban, Horváth Jenő rendezésében. Szerettem a zenés darabokat, például A kaktusz virágát is. Meghallottuk a zenét, és máris röpködtünk… Ám a legszebb az, hogy együtt voltunk.
Most pedig húsz éve együtt van a Radnóti Színház tagjaival. Mi tartotta itt, a társulat?
– Igen, nekem nagyon fontos a társulat, szeretek tartozni valahová, valakikhez. Valóban megismerni a kollégákat, együtt megbeszélni a darabot, gondolkodni, miről is akarunk szólni az egész előadással. Soha nem mertem volna kiszakadni, nem akartam volna úgy dolgozni, hogy ide szaladok, oda szaladok, magam egyeztetek... Az nem nekem való színházi lét.
Így is sokat játszik, a Radnóti három darabja mellett az Örkény Színházban és a Rózsavölgyi Szalonban is láthatjuk.
– Nem játszom sokat, inkább nehezeket. De ha beérek a színházba, a társaktól jó kedvem lesz, felveszem a jelmezt, és ott vagyok, ahol lennem kell. Remekül bemászom az asztal alá, vagy épp ülök két órát mozdulatlanul, ha arra van szükség – mert ha sikerül, és sikerülnie kell , akkor a darab végén jut néhány perc boldogság.
A kritikákban éppúgy, mint az elismerések indoklásában a „mély belső átéléssel, nagy lélektani hitelességgel megformált színészi alakításait” emelik ki.
– Mit is kellene erre mondanom? Ez a dolgom, a foglalkozásom. Meg kell teremtenem azt a belső világot, harmóniát, vagy épp nem-harmóniát, amit a darab kíván. Hiszen nem a saját életemet mesélem, bár egy idő után mindegyik szerep személyessé válik. Ha egy író megírt egy szerepet, annak biztosan oka, feladata van a darabban. Ezért számomra nincs kis szerep. Egy színész az színész. Az én dolgom az, hogy a szavaimmal, a testemmel és egész idegrendszeremmel megpróbáljam megértetni a nézőtéren ülőkkel, amit szeretnénk elmondani. Hiszen ezért csináljuk az egészet: a közönségért.
Csörnök Mariann
(2017. május 14.)
