Elfeledett alakok
„Engem különcnek tartanak. Hiszen vagyok is valami ilyesféle, azért pár szóval megemlékezem róla. […] Különc voltaképpen annyit jelent, hogy nem olyan, mint a többi; ebből azonban korántsem következik, hogy az hiba” – írta Kassai Vidor Furcsaságok című kötetében, mely 1927-ben Vácott jelent meg, ahol a nyolcvanöt esztendős komikus magányosan, remeteként élt. Harsányi Zsolt Hova lettek? című írásában – megjelent a Színházi Életben, 1917-ben – így emlékezett meg a „nevezetes különcről”: „filozófiai problémákkal, olajfestéssel és fénykép-gyűjtéssel foglalkozik”.
Kassai Vidor 1898-ban, ötvennyolc éves korában elhagyta a színészi pályát: „Nékem az a véleményem, hogy akkor, amikor az ember már nem tud produkálni semmi olyat, ami jobb az előbbi produkcióknál, hagyja ott a színpadot azoknak, akik fiatalok, ambiciózusak és meg tudják tenni azt” – nyilatkozta két évtizeddel később. Visszavonulása után azonnal hozzálátott emlékiratának letisztázásához, melyet az 1890-es évektől kezdve folyamatosan csiszolgatott. Sajnos nem készült el a teljes önéletrajzzal, s életében nem is jelent meg a 19. századi magyar színháztörténet egyik legfontosabb forrása. Kassai legnagyobb érdeme, hogy írásában másutt nem olvasható törekvésekről és színházi szokásokról számolt be, s azokat a színjátszó személyeket jellemezte, akikről már életükben elfeledkeztek.
Hogy miért nem emlegetik Kassai Vidorét Déryné vagy Jászai Mari visszaemlékezésével együtt? Nem nehéz rájönni: Kassai soha nem tudta feledtetni, hogy Jászai (akivel két évig voltak házastársak) tehetségtelen színésznek, s erőszakoskodó, kegyetlen férjnek festette le.
Kassai Vidor fordulatos történetekben bővelkedő és éles, jól komponált társadalmi pillanatfelvételeket rögzítő memoárjából az is kiderül, hogy a sokat látott és tapasztalt színész hogyan gondolkozott a művészetről. Jászaihoz hasonlóan ő sem folytatott komolyabb tanulmányokat, de szorgosan művelte önmagát, s társainak művészi megoldásait figyelte. Nem szerette a virtuózokat, akik mindig önmagukat adták ahelyett, hogy megpróbálkoztak volna kidolgozottabb alakításokkal. A legélesebb, egyúttal legárnyaltabb képet – paradox módon – önmagáról rajzolta: „Szegény fiú voltam, és nagyon az elejéről kellett földi vándorutamra indulnom. Ez a sok hányattatás és küzdelem késleltették fejlődésemet, de meg volt az a hasznuk, hogy általuk sok oly ismerethez jutottam, melyek éppen az élet legalsó fokain tanulmányozhatók. – Ezt én utánzó tehetségem ösztönével meg is cselekedtem, anélkül, hogy csak sejtelmem is lett volna arról, hogy valamikor még hasznukat is fogom venni; csak színi pályámon tűnt ki, miknek vagyok én birtokában, mert színpadi (különösen népies) alakjaim mind készen voltak. […] ha ilyenfajta szerepet kaptam, csak belenyúltam a tarisznyába – kimarkoltam egy csomót, és rendesen találtam közöttük olyat, mely a szerephez illett, vagy ha nem, hát: itt elnyírtam, ott hozzátoldottam valamit a meglevőből; olykor kettőből, háromból csináltam egyet […].”
Kassainak Megyeri Károly – Petőfi Tintásüveg című versének főhőse – volt a példaképe, akit sohasem látott, de azt olvasta a kivételes tehetségű művészről, hogy minden szerepét máshogyan játszotta. Ő is erre törekedett: „Én komikai szerepeimben mindenkor embereket igyekeztem ábrázolni; úgy vélekedtem, s úgy fogtam föl, hogy a nevetséges jellemnek is, mely látszólag oktalanságokat tesz vagy beszél: kell, hogy lélektani és természetes alapja legyen” – írta.
Kortársai mégsem színészetéről szóltak, ha neve szóba került. Talán Blaha Lujza volt az egyetlen, aki népszínházi kollégájának művészi erényeit sorolta, s nem hozakodott elő furcsa személyiségével: „nagyon szeretem benne azt, hogy igazán jókedvű ember, ami a komikusok közt – bizony – ritkaság. A legtöbbje elsavanyodott családapa, tele búval-bajjal, és csak muszájból mókázik. Kassai azt adja, amit érez, amit az ötletessége az eszébe juttat. És hogy mennyit juttat az eszébe ez az ötletesség, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy minden este más-más. Egyazon szerepét se játssza el egyformán, mindig talál valami újat a felcicomázására.”
Pedig Kassai Vidor nem színésznek, hanem festőnek készült, s csak anyagi helyzete gátolta meg abban, hogy rajzkészségét tökéletességre fejlessze. Bár néhány képet fiatalabb korában is készített, élete végén programszerűen vett ismét ecsetet a kezébe. „Ez fogja fenntartani emlékemet az utókor előtt […], és nem a színjátszásom” – idézte Baán Endre a Színházi Élet 1920. április 11-én megjelent írásában a váci remetét.
Kassai Vidor szívesen festette meg a Nemzeti Színház jeles alakjait. Az alkotás közben bizonyára jó néhányszor eszébe jutott, hogy egészen máshogyan alakulhatott volna sorsa, pályafutása, ha a Nemzeti szerződteti.
Kassai Vidor emlékezéseinek 1940-es kiadásában Kozocsa Sándor így összegezte a színész életének legnagyobb tragédiáját: „A nemzet első színházába nem azért vágyódott, hogy hiúságát kielégítse. […] Nem akart magas rangú urakat vagy éppen Lear királyokat játszani, de sóvárgó szíve arra vágyott, hogy Learben a bolondot, a Viharban Calibant és mindenekfelett rajongásig szeretett Molière-jének élettől duzzadó figuráit játszhassa. S mindez a szerény kívánsága (mert tehetségéhez valóban szerény kívánság volt!) sohasem teljesülhetett.”
Gajdó Tamás
(2017. április 13.)
