A színházi adattár szerint több mint 130 színpadi előadásban játszott, ehhez jön még vagy 50 játékfilm, további 25-30 tévéfilm, szinkron, hangjáték, hangoskönyv, egyebek. Volt már minden. Gondolom, újságíró is…
– Persze. Az Egymásra nézve című Makk Károly-filmben én voltam Fiala, az újságíró.
Akkor el tudja képzelni a zavarom, amikor olyan művésszel kellene a pályájáról beszélgetnem, aki már eddig is rengeteg szerepben megmutatkozott, és az életútjáról is gyakran nyilatkozott.
– Ha kérdeztek, igyekeztem felelni…
Azt sokszor elmondta, hogy annak idején a tatabányai általánosban az „osztály bohóca” volt, az iskolai fellépésekről, az amatőr mozgalomról, Éless Béla irodalmi színpadáról is mesélt. De annak nem találtam nyomát, hogy melyik volt az az első, igazi színházi élmény, amely elindította ezen a pályán?!
– Bródy Sándor A tanítónő című darabjával vendégszerepelt Tatabányán a Thália Színház. Pontosan emlékszem az egészre. Ott volt Latinovits Zoltán! Mit mondjak?! Lenyűgözött! Játszott az előadásban Dajka Margit! Ő maga volt a csoda! Úgy hatott rám az az előadás, hogy legszívesebben azonnal felmentem volna én is a színpadra. Szerettem volna bekapcsolódni a játékba. De nem ez volt az egyetlen meghatározó élményem. Valamivel később, amikor már itt, Pesten laktunk, negyedikes gimnazistaként láttam a Nemzetiben a Mózest – Sinkovits Imrével. Attól teljesen kész voltam! Hasonlóan emlékezetes előadás volt az Egy őrült naplója Darvas Ivánnal. Azt négyszer vagy ötször is megnéztem.
Mert?!
– Az első alkalommal fantasztikus volt az egész előadás, viszont amikor már másodszor láttam, egyáltalán nem érintett meg. Aztán újra és újra vártam volna a hatást, de – sajnos – elmaradt. Azt hiszem, az első esetben tökéletes volt az azonosulás, ott volt a szerep mögött a játszó személye, a később látott előadásokból hiányzott ez a teljes odaadás. A hibátlan szövegmondás, a felkészültség, a mesterségbeli tudás mind-mind szükséges kellék, de nem sokat ér, ha a színész nem válik eggyé a szerepével. Ráadásul, ha valaki rutinból játszik, hamar kiderül a modorossága.
Ha már annyiszor megnézte az Egy őrült naplóját, nem akart felmenni a színpadra? Soha sem akarta eljátszani?
– Sőt, később fel is vetődött, hogy játsszam el, de aztán elmaradt…
Sinkovits Imre meg itt áll a Nemzeti Színház előtt – mint Mózes. Gondolt-e már arra, hogy önt melyik szerepében önthetnék majd bronzba?
– Jaj! Ne! Ez nem jó kérdés…
Akkor kérdezem úgy, hogy mi lesz a székfoglalójának témája a Magyar Művészeti Akadémián. Általában mindenki eddigi pályájának legjelentősebb, vagy valamely jelentős szerepe köré építi előadását.
– Ez komoly kérdés! Arra is készülnöm kellene már! De a színházi feladatok, a próbák, az előadások, vendégjátékok mellett alig van időm másra. A veszprémi Petőfi Színházban 2013 novemberében mutattuk be – Eperjes Károly rendezésében – az Éjjeli menedékhely című előadást, abban eljátszhattam Luka, a vándor szerepét. Szívesen beszélnék ennek kapcsán a szerepfelfogáson túl mindarról, amit a színházról, a színész feladatáról vallok…
Egy komoly szerepről fog tehát beszélni.
– Egy újságíró-szerkesztő el is kérte a felvételt, hogy ezzel is dokumentálja az én úgynevezett komoly szerepeimet, mert egy kicsit beskatulyáztak, nagyon sokan egyszerűen csak komikus színésznek tartanak.
A Kossuth-díjat is elsősorban a humoráért kapta. Legalábbis így szólt az indoklás, idézem: „Groteszk, ironikus karakterek fanyar humorral és kivételes művészi erővel történő megformálásáért”.
– De ez nem azt jelenti, hogy csak komikus szerepem lett volna. Amikor például a Kossuth-díjat kaptam, már második éve ment a Vígszínházban a Hegedűs a háztetőn, amiben Tevjét, a tejesembert játszottam. Az is egy nagyon szép, komoly feladat volt. Tevje egy sokoldalú, sokarcú szerep – énekkel, tánccal, humorral, tragédiával. Ezért a szerepért 2010-ben megkaptam a Hegedűs Gyula-emlékgyűrűt – másodszor – és az Ajtay Andor-emlékdíjat is – másodszor. Akkor fogalmaztam meg, hogy a legtöbb színésznek a Hamlet a nagy álma, aztán a legtöbbször jól megbuknak vele. Nekem soha nem volt különösebb szerepálmom. Soha nem gondoltam arra se, hogy valaha Tevje lehetek, de most már tudom, a tejesemberhez képest a dán királyfinak eggyel hátra kell lépnie.
A Hegedűs a háztetőn továbbra is műsoron van a Vígszínházban, a Pesti Színházban pedig a Képzelt beteg és A dzsungel könyve… Tevje mellett Argan is, Balu is legendás szerep.
– A dzsungel könyvét lassan 20 éve, 1996 óta játsszuk. Már 2013-ban túl voltunk az 1000. előadáson. Elejétől benne vagyok a darabban, csak a betegségem miatt volt egy kis kihagyásom. A gyerekek imádják Balut, és én is nagyon szeretem. Ezeket a szerepeket továbbviszem. A Hegedűs a háztetőn is műsoron van még a Vígben, de én lemondtam Tevje szerepéről. Játssza csak Hegedűs D. Géza. Nekem nem olyan jó az, ha valami csak havonta egyszer kerül színpadra.
A Képzelt betegből is csak egy előadás van a januári műsornaptárban…
– Tevje szerepét eredetileg kettős szereposztásban játszottuk. A Képzelt beteg esetében nem volt kettőzés. Argan csak az én szerepem volt.
Olyannyira a sajátja Argan, hogy a színházi legenda szerint a Képzelt beteg próbáján felmondott a rendezőnek, majd pedig maga rendezte meg saját magát…
– Így is lehet mondani. Kezdődött azzal, hogy tavasszal még arról volt szó, hogy Illyés Gyula fordítása alapján játsszuk majd a darabot. Nyáron elkezdtem tanulni a szöveget, aztán az első olvasópróbán kiderült: újabb, modern fordítás készül. Ráadásul az ifjú rendezőnek semmi sem tetszett: kifogásolta a szereposztást, megjegyzéseket tett a vígszínházi stílusra. Majd kiderült, hogy a nézőtérnek háttal kell elmondanom az első, hatalmas terjedelmű monológomat. Ez a szöveg elveszett volna azon a színpadon. Úgy éreztem, hogy ez már olyan dilettantizmus, amelyet nem szabad szolgálnom, és tényleg felmondtam. Az igazgató, Marton László akkor éppen Amerikában volt, így telefonon győzködött, hogy maradjak, csináljam meg ezt a szerepet, legyen úgy, ahogy jónak látom… Mi tagadás, ez a Képzelt beteg eredetileg megbukott. Emlékszem, Lázár Egon, az akkori gazdasági igazgató legfeljebb hat előadást jósolt neki. Ennek ellenére a 2000 októberében tartott bemutató óta folyamatosan játsszuk, és már régen túl vagyunk a 200. előadáson is.
Több mint 30 évig – 1979-től – volt a Vígszínház tagja. Közben volt egy kis kitérő: ’89-ben elment az akkori Nemzeti Színházba. Miért?
– Csiszár Imre lett ott ’89-ben az igazgató, és ő hívott. Előtte ’88-ban a Vígszínházban rendezett egy Roger Vitrac-darabban, a Gyermekuralomban, akkor ismert meg igazán. Biztatott. Nekem is tetszett az ajánlat. Végül nem úgy alakultak a dolgok, ahogy ígérték, ezért visszamentem a Vígbe.
Vissza is fogadták. Szerették, szeretik a Vígszínházban.
– Én is úgy érzem, hogy szeretnek a vígszínházi kollégák. Tényleg minden belső díjat, elismerést megkaptam, és velem soha nem kiabált ott még az igazgató sem…
Mégis eljött 2013-ban a Vígszínházból. Miért?
– Mert hívtak…
Csak nehogy úgy folytassa: közelebb van a lakhelyéhez és itt ingyen lehet parkolni. A tévéinterjúban sem jött be ez az indoklás!
– Kaptam is eleget ezért az ingyen parkolásért! Pedig csak a tényeket soroltam. Így utólag be kell vallanom: az interjú előtt nem tisztáztuk a részleteket. Közben úgy alakult a beszélgetés, hogy attól féltem, megkérdezi a riporter, mi a véleményem a Nemzeti Színház vezetésében történt legutóbbi változásokról. Akkor még viszonylag friss volt az a hír, hogy Szami, Eperjes Károly lemondott az igazgatóhelyettességről, és én semmiképpen sem szerettem volna erről bármit is mondani. Úgy gondoltam, erről csak az érintettek nyilatkozhatnak. Végül persze szóba sem került ez a téma. Csak én próbáltam húzni az időt, és ezért kezdtem a parkolásról beszélni. De tényleg nem ez volt a döntésem igazi oka.
Halljuk! Miért döntött a Nemzeti Színház mellett?
– Szerettem volna valami újat, valami mást a hagyományosnak mondható vígszínházi feladatokon túl is kipróbálni. Vidnyánszky Attila munkásságáról, színházi törekvéseiről már korábban is nagyon sok jót hallottam, de a saját dolgaim, az állandó elfoglaltságaim miatt arra nem volt lehetőségem, hogy közelebbről megismerjem. Azt hiszem, ő sem sokat tudott rólam. Eperjes Károly hívta fel rám a figyelmét. Megnézett a Vígben, több szerepben is, utána döntött: szüksége van rám a Nemzeti társulatában.
Nem bánta meg a váltást?
– Nem. Semmi rosszat nem tudok mondani. Legfeljebb csak azért panaszkodhatnék, hogy hiába van közelebb az otthonom, egy perccel sincs több szabadidőm, mint volt korábban. Rengeteget dolgozunk. Két helyszínen is folynak a próbák. Néha úgy érzem, be vagyok ide zárva. Ennek ellenére azt kell mondanom, olyan lehetőségek nyíltak meg előttem, amelyek tényleg segítik a szakmai gyarapodásomat.
Fokozható még a siker?
– Nem feltétlenül sikerekre gondolok, hanem tanulásra, új ismeretekre, tapasztalatokra. Az igazgató, Vidnyánszky Attila tájékozottságának, nemzetközi kapcsolatainak köszönhetően világhírű színházi szakemberekkel dolgozhattunk, dolgozhatunk együtt. Az előző évadban itt volt például Silviu Purcărete! Ő az egyik legnagyobb a mai rendezők között. Purcărete Romániából indult, most Párizsban él, de hívják mindenfelé a világon. Tényleg egy mágus! Vele született meg az előző évadban az Ahogy tetszik. Ezzel szerepeltünk a craiovai Shakespeare Fesztiválon. Egyetlen szabad hely sem volt a nézőtéren. Mindenki látni akarta ezt az előadást. És óriási sikerünk volt. Az ünneplés nyilván Purcărete rendezésének, de a magyar Nemzeti Színház társulatának is szólt. Sajnos, a romániai színjátszás nagyon megelőzött minket. Legalább 50 évvel le vagyunk maradva. És ez a lemaradás nemcsak a színházra, de a közönség fogékonyságára is jellemző. A színpad és a nézőtér feltételezi egymást. Csak együtt haladhatunk. Ennek ellenére nem érzem reménytelennek helyzetet, hiszen nekünk tapsoltak Romániában, és a gdanski Shakespeare Fesztiválon is nagyon jól fogadták az Ahogy tetsziket. Ennek az évadnak a kiemelkedő eseménye volt Andrzej Bubień meghívása. A lengyel származású, de most Szentpéterváron rendező és tanító Bubieńnek köszönhetően a lengyelországi Radomban rendezett Gombrowicz Fesztiválon nagydíjat nyertünk az Operett-tel. A közönség állva tapsolt bennünket. Hogy teljes legyen a külföldi vendégek felsorolása: egy fiatal grúz rendező, David Doiasvili a Nemzeti fantasztikus technikai lehetőségeit kihasználva álmodta színpadra a Szentivánéji álmot.
Jól értem: dicséri a színpadtechnikát, pedig korábbi nyilatkozataiból úgy tűnt számomra, nem sokra tartja?!
– A fölösleges trükközést, az értelmetlen bravúrokat soha sem szerettem. Korábban sem a színpadtechnikával, a modern megoldásokkal volt bajom, csak az zavart, ha a látvány, a szcenika fontosabb lett, mint a színész, aki az embert ábrázolja.
Most több rendezőt is megdicsért, pedig korábbi nyilatkozataiban őket is inkább szidta. A rendezői színházat nem sokra tartja…
– Azt tényleg nem szeretem, ha valaki mindenáron a saját akaratát erőlteti a színpadra, ha mindent beborít az önmegvalósítás lila ködével. A rendezői színház teljesen elidegenedett az embertől, egyáltalán nem színészközpontú, de a közönséggel sem törődik. De ezekben az esetekben szó sincs arról a diktatúráról, amely az úgynevezett rendezői színházat jellemzi. Itt nincsenek fölösleges miértek. Nem szeretem, ha egy rendező már az első próbán elmondja az ő koncepcióját. Megette a fene az egészet, ha ez nem lesz a néző számára nyilvánvaló, anélkül, hogy a színésznek előzetesen elmondták volna. Úgy gondolom, csak akkor működik egy előadás, ha valódi szituációk vannak a színpadon. Az ilyen helyzetek megteremtéséhez viszont elsősorban a színész tehetségére, alkotóművészetére van szükség. Ebben a kérdésben ragaszkodom a hagyományokhoz, de ez nem azt jelenti, hogy minden újítást, modern törekvést elvetnék.
És hogy érzi magát a költői színházban?
– Mire gondol?
Például az egyik legutóbbi premierre, a Vidnyánszky Attila-féle Isten ostora-előadásra.
– Én ezt nem is költői színháznak, hanem totális színháznak nevezném. Attila olvasottságának, hihetetlen felkészültségének, hatalmas zenei műveltségének köszönhetően biztos kézzel vitte színpadra ezt a drámát. Benne van ebben az előadásban az egész világ: minden művészeti ág, irodalom, zene, színház, mozgás, építészet, tudomány, hatalom, hit, huncutság, emberi gyarlóság… Minden. Igaz, a próbák során én nem mindig tudtam követni az eseményeket, de aztán minden értelmet nyert.
Kapott-e lehetőséget – mint alkotóművész?
–Attila az első perctől kezdve tudta mit akar, de semmit sem erőltetett ránk. A próbák során született meg az előadás. Hagyta, hogy megéljük szerepünket, a különböző helyzeteket, az egymáshoz való viszonyunkat. De az ötleteinket is meghallgatta. Engem például zavart az eredeti, sátornyi jelmez. Gondolom, azért kaptam, hogy mint görög követ megjelenésemben is képviseljem a bizánci egyházat. Viszont mozogni sem tudtam benne, ki se látszottam belőle, ezért aztán egyszerűsödött a viselet. Ez csak egy példa a sok közül.
Mit szólt ahhoz a rendező, amikor – mint görög követ a hun fejedelem előtt – azt mondta az ajándékba vitt zenélő dobozra, hogy multifunkcionális?!
– A multifunkcionális Attila ötlete volt! Én csak megmutattam, hogy lehet a multifunkcionális zenélő dobozzal meghegyezni a nyilat…
Ezen azért muszáj nevetni. Ráadásul a dobozból a Zorba zenéje szól.
– Ezt viszont én javasoltam. Ha már a görög kultúra képviselőjeként viszem az ajándékot a hun fejedelemnek, szóljon a jellegzetes görög muzsika. Ezekben az apróságokban mutatkozhatnak meg igazán a mindennapi fonákságok. Nincs olyan nagy dráma vagy komor történet, amelyben ne lenne valami megmosolyogtató!
Filip Gabriella
(2015. február 19.)
