Bodrogi – Voith, Voith – Bodrogi
„Zenés találkozás a hatodikon” estjük alcíme. A Bajor Gizi Szalon, ahol az előadást játszani fogják, a Nemzeti hatodik emeletén van. A „zenés találkozást” kérem, magyarázza el.
– Azokat a dalokat, slágereket elevenítjük fel Voith Ágival, amelyekkel közös pályafutásunk során találkoztunk. Valamikor a hatvanas évek elején szerződött Ági a József Attila Színházba, és akkor játszottuk a Kaktusz virágát, amelyben elhangzott első nagy közös slágerünk, A jamaicai trombitás.
Örökzöldeket hallhat a közönség?
– Igen. A legtöbb ember ott hibázza el, Szomorú vasárnap, Én úgy szeretek részeg lenni, Fizetek főúr, A Villa Negra…
Emlékezés a régi szép időkre.
– Azért nevetünk is egy sort magunkon. Felidézzük például, hogy amikor a Potyautas című darabban táncra perdültem, a nézők összesúgtak: milyen ügyes ez a srác. Ági erre azt mondja nekem: ha most elkezdenél táncolni, megint összesúgnának… Szóval így hülyéskedünk. Azt játsszuk, hogy a színpadon vagyunk, de bevisszük a nézőt kicsit a színfalak mögé is. Felvillantjuk a kulisszák mögötti világ pillanatait, hangulatait, történeteit. Komolyan és könnyeden.
Rengeteg slágert énekelt – hogyan születtek ezek az örökzöldek?
– A József Attila Színház igazgatója, Fodor Imre egyszer azt mondta G. Dénes Györgynek, vagyis Zsütinek, hogy mivel Angyalföld munkáskörnyék, kellene az egyik darabba egy igazi munkásdal. Zsüti visszakérdezett: Olyasmi, mint a „munkásököl vasököl, odacsap ahova köll”. Dehogy, vágta rá Fodor, olyan legyen, mint az a francia dal, Fütyülve járom én az éjszakát. És Zsüti megírta a Járom az utamat. Hatalmas sláger lett.
Ezt persze előre nem tudni.
– Leginkább a közönség csinálja a slágert. Szeressük egymást gyerekek – szinte mindenki ismeri, vagyis sláger, de ma már csak kevesen tudják, hogy ezt is Seres Rezső írta. Ezeknek a daloknak mély filozófiai mondanivalójuk, valljuk be, nincs. Az emberek viszont eljöttek a színházba, és miközben megszólaltak ezek a dalok, átadták magukat a játéknak. Most láttam egy musicalt, ha ötnél több eredeti gondolat volt benne, sokat mondtam, de eszméletlenül jól szórakoztam: látványos koreográfiák a szemnek, csattanós tréfák az agynak, kellemes dallamok a fülnek. Ha jól csinálják, akkor ezt is nagyon lehet élvezni.
Vannak, akiknek a szórakoztatás nem elég fennkölt.
– Á, ez butaság. Az elmúlt évtizedek alatt kitalálták, hogy van szórakoztató színház, meg van egy másféle is, amire biztos van valami jó szó, csak nem jut szembe, de arra még emlékszem, hogy az titokban az unalmat jelenti. Tudja, én azt szoktam mondani, ha egy Hamlet-rendezés nem szórakoztató, le kell venni műsorról.
Ízlések és pofonok.
– A dolog még ennél is egyszerűbb! Egyszer meghívtak egy talk showba, de előre figyelmeztettek, hogy speciális közönség vár. Majd meglátjuk, gondoltam én, és elkezdtem kérdezgetni őket. Tegye fel a kezét, aki már járt a Madách Színházban, aki már járt a Vígben, a Nemzetiben, a József Attilában… A többség mindig felemelte a kezét. Ez is azt bizonyította – amit én persze mindig sejtettem –, hogy kétféle ember létezik: aki jár színházba, és aki nem. Aki jár, az a világ végére is elmegy, ha azt hallotta, hogy ott valami jót játszanak. Aki nem jár színházba, annak a legtökéletesebb szereposztásban játszhatjuk akár a Hamletet, akár a Kaktusz virágát, nem fogja érdekelni.
Milyennek kell tehát a színháznak és a színésznek lennie?
– Érdekesnek és szórakoztatónak. A Vidámszínpadon játszottuk a Seres Rezső életéről szóló Szomorú vasárnapot, ami nem egy kifejezetten vidám darab, sőt! Az előadás után egy hölgy állt a kapuban, és komoly hangon számon kért: Szégyellje magát, én idejövök ebbe a színházba röhögni, és most nem tudom abbahagyni a sírást. Számomra a nevetés és a sírás nagyon közel van egymáshoz. Mindkettő erős érzelmeket fejez ki, a színház pedig ilyen erős hatásokkal operál. Egy rosszul elmondott tréfán nem lehet nevetni, és a néző csak unatkozik, és ha nem tudja beleélni magát abba, amit mi a színpadon csinálunk, sírni se tud – legfeljebb a jegy árát siratja.
A „zenés találkozás” a nézőkkel való találkozást is jelenti?
– Igen, és mi ezt szívesen tesszük, mert azt gondolom, hogy a színház közös játék. A színész a művészet napszámosa, aki verejtékes munkával begyakorolt minden szót, hangsúlyt és mozdulatot. A közönség viszont zseni, mert nincs szövegkönyve, mégis pontosan tudja, mikor kell azt mondania, hogy hahaha, mikor kell tapsolnia…
Mit gondol a sikerről?
– Ó, az mindig jól jön! Tudja, a színész sajnos nem olyan, mint a festő, akinek ha a műve nem tetszik a közönségnek ma, száz év múlva, a halála után még befuthat. Nekünk, színészeknek, mindig aznap este kell sikeresnek lennünk.
Kornya István
Bajor Gizi Szalon
A Bajor Gizi Szalon a Nemzeti Színház új játszóhelye, amely a Nagyszínpad, a Gobbi Hilda Színpad, valamint a Kaszás Attila Terem után a teátrum legkisebb, legintimebb tere. Az eredetileg jelmezmúzeumnak tervezett, majd próbateremként használt helyen művészeink egy-kétszemélyes kamara-előadása, szobaszínházi produkciója, előadóestje látható majd, illetve kisebb koncertek, közönségtalálkozók, beszélgetések, folyóirat bemutatók is helyet kapnak a szalonban.
(2014. november 18.)
