Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. november 1. - Marianna Napja

Interjú

Zűrzavaros éjszaka

Nem félek sírni

Eperjes Károly – Dumitrache

A Nemzeti színészklubjának egyik csendes zugában ülünk le beszélgetni Eperjes Károllyal a Zűrzavaros éjszaka próbája után. Azt mondja, amíg meg nem születik az előadás, tele van feszültséggel – ami azután sem csillapodik.


Caragiale remek szerző, és jó a darab is. Jó, mert rámutat emberi gyarlóságainkra, és aztán ki-ki ráismer a szomszédjára, önmagára, saját gyengeségeire. És ennek bemutatásával az előadás talán utat tud mutatni. A színháznak pedig épp az a feladata, hogy jó irodalmat jól közvetítve szórakoztatva tanítson.

Eperjes Károly Sinkó Lászlóval  | Fotó: Eöri Szabó Zsolt


Szokott még izgulni ennyi nagy szereppel a háta mögött?

Úgy izgulok, hogy azt el se tudom mondani! Mindig lámpalázas vagyok. Enélkül nem tudok dolgozni. Úgy vagyok vele, mint a híres orvosbarátaim, akik azt mondják: addig orvos az orvos, amíg izgul a műtét előtt. De közben már nem szabad!
 

És a próbákon?

A próbák alatt nagyon feszült vagyok, amíg meg nem születik a gyerekem, gyerekünk – az előadás. Miután világra jött, örülünk neki, hogy ép, egészséges, de még utána is, akár a szülők, óvjuk, dédelgetjük, jó irányba terelgetjük. A forma többnyire már a premierre megvan, majd ahogy nő a gyerek, kicsit a forma is változik. Először dolgozom Szabó K. Istvánnal, akinek határozott elképzelése van a darabról, örömmel fogadja a mi ötleteinket is, ettől pedig még érdekesebb lesz a próbafolyamat.
 

Kezdődik az évad – új várakozásokkal...

Határtalan izgalommal tölt el, mint az iskolakezdés gyerekkoromban. Most meg különösen! Olyan a helyzet, mint amikor összejön egy új osztály – vannak, akik Debrecenből, Beregszászból, más színházból jöttek, és vannak a régi nemzetisek. Ismerkedünk egymással, egyre másra jönnek a közös munkák. Remélem, jó csapat leszünk.
 

Közeledik a hatvanadik születésnapja. Ilyenkor szokás számvetést készíteni. Mire a legbüszkébb az életében?

Remélem, hogy semmire sem vagyok büszke. A családomon kívül. Róluk nem szoktam beszélni, de annyit elmondhatok, hogy nagyon fontosak nekem. A színésznek hektikus az időbeosztása, de arra mindig jut idő, amit az ember igazán fontosnak tart. Én legalábbis nagyon igyekszem. Még arra is szakítok időt, hogy előadásokat nézzek. Azt is remélem, hogy amit színészként letettem az asztalra, amiatt nem kell szégyenkeznem sem Isten, sem ember előtt.
 

Az mondja, rendszeresen jár színházba. Ilyenkor tud civil lenni?

Nyilván szakmaibb szemmel nézem az előadásokat, mint akinek más a hivatása. De az igazán jó produkciókba úgy bele tudok feledkezni, mint egy gyerek. Egy-egy üres napomon úgy csinálok, mint hajdan Kálmán Gyuri bácsi: ha négy-öt helyen van olyan előadás, amit még nem láttam, akkor körbejárom őket, hátul megállok, 20-30 percig ott maradok, és amelyik tetszik, azt legközelebb végignézem. A legutolsó igazán emlékezetes előadás Vörösmarty Árpád ébredése című prológusa volt a Nemzeti Színház idei évadnyitóján. Katartikus élmény... párás lett a szemem... sőt, el is pityerintettem magam (nevet). A kaposvári színésztanoncok adták elő, akik még sihederek, néhol kikupálatlanok, de tisztán játszottak, és az egész lehengerlő volt.
 

Sokan szégyellik a könnyeiket...

Én nem! De röhögni is szeretek! Szokták mondani a kollégák: ha Szamócának valami nagyon tetszik, azt messziről hallani. De a sírást se szégyellem. És szerintem ez így van rendjén. Kifejezetten örülök, ha egy katarktikus előadás végén elbőghetem magam (nevet).
 

Létezik művészet katarzis nélkül?

Katarzist többféleképpen el lehet érni, de katarzis nélkül nem érdemes színházat csinálni. Arisztotelész valahogy így mondja Poétikájában: amíg a cselekvésnek nincs önmagán túlmutató, természetfeletti célja – azaz megtisztulása, katarzisa –, addig profán. Csak valós. Az igazi cselekvés azonban szakrális. Akkor beszélhetünk művészetről, ha a cselekvés így és ebben nyilvánul meg.
 

A jó előadás tehát utat is mutat. Reményt is ad?

Ahogy mondja. Persze mindezt lehet vitatni. József Attila azt írja a Thomas Mann üdvözlésében: „az igazat mondd, ne csak a valódit”. Az igazság József Attila szerint is fölötte áll a valóságnak. A valóság lehet az igazság része, de a valóság nem feltétlen igazság. A művészetnek mindig az igazságot kell szolgálnia. A katarzist nem feltétlenül kell deklarálni, de a nézőben ki kell váltani. És remélem, ez most is sikerülni fog. Arra koncentrálunk, azért dolgozunk, hogy a nézőknek jól és igazul mutassuk meg Caragialét.

(2013. szeptember 25.)