Szappanos Gábor
Victor Eftimiu román drámaíró egyik aforizmája szerint „Boldog népeknek nincs története”. Többször hallottam már ezt a bölcsességet a skandináv népekre alkalmazni. Mint a legtöbb aforizma, ez is igen jól hangzik, de nem feltétlenül igaz, és pontosításra szorul. A skandináv országoknak igenis volt és van története, mégpedig eléggé viharos – gondoljunk csak a régi viking időkre, a középkori állandó háborúskodásra az északi államok között, vagy a későbbi kudarcba fulladt svéd nagyhatalmi törekvésekre. Dánia és Norvégia egyaránt megszállt ország volt a második világháború alatt, habár csakugyan nem szenvedett annyit, mint Európa komolyabb hadviselő országai.
Svédország viszont 1814 óta nem viselt hadat, tehát az aforizma szerint neki illene a legboldogabbnak lennie a három „nagy” skandináv ország közül, de semmi bizonyíték arra, hogy a svédek boldogabbak lennének például a dánoknál. És egyáltalán, a háborúk több évszázados hiánya, a nyugodt fejlődés, a szinte háborítatlan építkezés, egy remekül működő, szociálisan gondoskodó állam kiépítése, a világpolitikai semlegesség kialakítása és megőrzése vajon nem történelem?
Az aforizma mindenképpen sántít, annál is inkább, mert szociológusok kimutatták, hogy ha van is összefüggés egy ország gazdagsága és lakóinak boldogságfoka között, olyan elképesztően aránytalannak tűnő eltérések is léteznek, amelyek igencsak elgondolkodtatóak. Mert nemcsak a nyugati értelemben vett jólét teremti meg a boldogságot, hanem a nép lelkülete, az éghajlat, amelyen él, saját múltjához, történetéhez való viszonya, ragaszkodása nemzeti hagyományaihoz, ezekből való merítkezése (vagy épp ennek ellenkezője) és vallásossága. És ezen a téren a svédek nem állnak éppen túlságosan előkelő helyen. Korábbi irodalmukban is – mint Szerb Antal sokat emlegetett A világirodalom története című művéből is tudjuk – igencsak jellemző rájuk a pesszimizmus, a búskomorság, a reménytelen istenkeresés és a magány. A svédek szenvednek a hidegtől – nemigen van élő ember, aki szeret fázni, és aki könnyen viseli az éltető napfény tartós hiányát. Én láttam svédeket májusi napfényben fürdeni a nyolchónapos tél után: mennyei érzés ömlött szét szikár, szél- és fagycserzette arcukon…
De a mi feladatunk nem szociológiai tanulmányok és utazási emlékek felidézése, hanem a svéd irodalom egy kis szeletének, a Napkút Kiadó gondozásában tavaly megjelent Jegesmedvék című, hét kortárs svéd drámát tartalmazó kötetnek a bemutatása. Mielőtt azonban rátérnénk erre, gondolkodjunk el egy pillanatra még azon, hogy mit is jelent egy irodalom és az irodalom művelői számára, ha egy nemzet „történet-nélküli” vagy ellenkezőleg, ha nagyon is sűrű a történelme, mint például a magyaré.
A svéd irodalom nagy előnye, hogy a két utolsó, vértelen évszázad nem kényszerítette arra az íróikat, hogy a társadalmi ügyek, problémák megoldói legyenek, illetve csak kis részben; nem volt a svéd szerzőkön az a hallatlan nyomás, ami például a mi költőinken, íróinkon, hogy sokszor a politikai harcok, forradalmak vezetőivé, élharcosaivá váljanak. Gondoljunk csak Petőfi Sándorra, Ady Endrére vagy József Attilára, akik az életükkel és/vagy roncs idegrendszerrel fizettek a lángoszlop szerepükért (amit vagy önként vállaltak, vagy a történelem a „körülmények” helyeztek a vállukra, mint súlyos keresztet.) Tehát, ha úgy vesszük, a svéd írók nem voltak kénytelenek olyan koloncokat cipelni, mint magyar kollégáik. (Az más kérdés, hogy a magyar írók munkáinak színe-java legalább annyira a közösség iránt érzett elkötelezettségből és szeretetből született, mint szerelmi és egyéb magánéleti indíttatásból.) Ugyanezért azonban a svéd irodalom hatóköre, tematikája főleg a magánéletre tered(t) ki – de annak aztán minden részére. A kortárs svéd drámaírók tematizálnak mindent, ami magánéleti probléma: a rossz házasságot, a magányt, az öregséget, a szülő-gyerek problémát, a jólétből fakadó csömört és céltalanságot, a nagy célok hiánya miatti önpusztítást és kiégettséget; és ami náluk hazaszeretet, az is inkább – paradox módon – a magány egy fajtája: gyönyörű országuk természetének szinte kultikus imádata.
De nézzük most már közelebbről, milyen drámákat tartalmaz kötetünk. Aki végigolvassa ezt a hét színművet, valószínűleg egyet fog velem érteni abban, hogy a világ- és országmegváltó, magasztos célok hiányában is lehet kiváló és változatos gyűjteményt összeállítani a kortárs svéd drámákból. Nézzük sorra a kötetben szereplő műveket.
1/ Lars Norén a magyar színházlátogató és ínyenc olvasóközönség előtt is ismert, régóta Nobel-díj esélyes színpadi szerző. Afféle Strindberg-utódként tartják számon, de ha ez nem is teljesen igaz – hiszen minden nagy művész önálló világot alakít ki –, probléma-érzékenységét, az univerzális emberi mélységekben való csökönyös kutakodását tekintve elmondható, hogy egyértelműen Strindberg köpönyegéből bújt elő – miként a modern svéd drámaírók többsége is, vagy finomabban fogalmazva: egyikük sem tud szabadulni teljesen a nagy előd hatása alól. Norén több műve nyomtatásban is napvilágot látott már magyarul, és a színházak is műsorra tűzték már néhány darabját. Kötetünkben szereplő darabja, a Háború (Krig, ford. Deres Péter) tipikus Norén-mű, a görög drámák tömörségével felépített, csak szűkszavú dialógusra épülő igazi sorstragédia. A címéből egyenesen következik, hogy nem Svédországban játszódik, hanem máshol, ahol van háború: valahol a délszláv térségben. (Lám, a svédek „boldogok” ugyan az országukban, de sok írójuk érez valami enyhe lelkifurdalást a nagy jólétük miatt, ezért igen gyakran fordulnak a világ szenvedő régiói felé, hogy „vezekeljenek” vagy egyszerűen csak témáért…) A család, amelyről szól, a nevek alapján alkalmasint bosnyák lehet. Érdekes és jellemző viszont, hogy magában a drámában egyetlen nemzetiséget sem nevez néven a szerző, sőt – bár ismerjük a szereplők nevét – ők is csak A-, B-, C-, D- és E-ként vannak jelezve, amivel Norén bizonyára a történet általános emberi jellegére kíván utalni. Az elpusztított település nyomorúságos, romos házába hazatér a háborúból a már halottnak hitt férj. És ahelyett, hogy a családja – a felesége, a két lánya és az öccse – örülne neki, inkább csak gondot okoz a kísértet gyanánt hazaténfergő vak, s ebből következőleg gyakorlatilag hasznavehetetlen ember. Az asszony már a vak férj öccsével él együtt, nyilván anyagi kényszerűségből is – vagy netán, kimondatlanul, az ószövetségi parancsolatot követik… A világ szétesett, mindenki szinte erkölcsi zombivá lett, a nagyobbik lány kurválkodással keresi a napi betevőt, nincs mit tenni, egy amorális világban az emberek is amorálisak. Igen, amorálisak, és nem immorálisak, mert a legtöbb embernél az erkölcsi parancsolatokat általában felülírja a túlélés parancsa. (Immorális az lehet, akinek van választása.) Ami viszont mégiscsak nagy drámává teszi a darabot, az a harc, ahogy a borzalmas körülmények és egyéni érdekek ellenére ezekben a fásult élő halottakban mégis igyekszik felülkerekedni a menekülés ösztönén az emberség, illetve az emberségük maradéka.
2/ A második mű alkotója Gunilla Boëthius, a nemzetközileg is ismert, az egyik legtöbbet játszott svéd drámaírónő A föld fia (Jordpojken, ford. Szappanos Gábor) című darabja. Mintapéldája e dráma annak, hogyan tud egyetlen – remek fantáziára valló – ötletre felépíteni egy tehetséges szerző egy igen összetett társadalmi, családi abszurd tragikomédiát. Egy átlagos pár egy gyönyörű erdőben a madarakat figyeli, és közben elragadja őket az állatvilágban látott szaporodás heve, s ott helyben csinálnak egy gyereket. (Persze, a „bűnös” itt is az asszony, ő teperi le a szegény madármegfigyelőt, aki mindennek ellen tud állni, csak az ilyetén erőszaknak nem…) Ez eddig még szokványos is lehetne, de amikor újra az erdőt járják, és az asszony mindenórás, egyszer csak megindul a szülés: a gyermek valósággal kirobban az asszonyból, és valahol messzebb csapódik a földbe. A furcsálkodó szülők megkeresik, és azt látják, hogy félig a földbe süllyedt fiuk született, akit meg sem lehet mozdítani. Mintha a föld – vagy épp a természet – részévé vált volna. No, és itt kezdődnek a gondok. Ugyan mit tegyenek egy szó szerint földbe gyökerezett lábú csemetével? Hagyják ott békés, polgári munkájukat és otthonukat, s neveljék idekint a kőkemény északi telekben, éjjel-nappal a gyereket? Áldozzák fel életüket egy ilyen „szörnyszülöttért”? Először mind a ketten lelkesek, aztán a sok törődés után egyszer bemennek a városba, hogy egy előkelő étteremben „normális” emberek közé kerüljenek és élvezzék egy kicsit a jólét áldásait. Itt találkoznak egy lelkésszel, aki később segít nekik a gyerek nevelésében, és amikor eljön az idő, a taníttatásában is. De az asszony az egyik igen zord tél után úgymond „bekattan” a gyötrelmektől, és kétségbeesésében az épp kint tartózkodó pap karjaiba veti magát, miután bemenekült az erdőbe, miközben a férj Walpurgis-ünnepséget készít elő… Nem árulunk el mindent, mindenesetre a nő a pappal Caprira költözik, a gyerek ápolására pedig ott marad a feleség idős anyja, meg a férj. Fontos azonban megjegyezni, hogy a fiú tényleg a természet gyermeke, mert gyűlöli a rendes emberi étkeket: rovarokat, kígyókat és bogyókat eszik legszívesebben, és ezzel óhatatlanul konfliktusba keveredik a gondozóival. Nagyanyját a halálba kergeti egy különös, rémisztő sámánisztikus szertartással… Aztán lelép az apa is. Magára hagyják a gyereket, Kallét. S ekkor jön a fordulat, amiről már nem ejtünk szót. – Különleges hang és téma a szerzőé, a már jól ismert, „megszokott” Norén mellett igazi csemege ez a mű. Deres Péter, a drámakötet összeállítója és szerkesztője így jellemzi a darabot az Utószóban: „… különleges élet-játék, amely egyaránt őrzi a tünékeny, lírai álomjátékok és a legkonkrétabb, metszően pontos társadalmi kamaradarabok értékeit”.
3/ Kristina Lugn fontos pozíciókat tölt be ugyan az irodalmi életben: színigazgató, valamint a Svéd Akadémia örökös tagja, ám Lopott ékszerek (Stulna juveler, ford. Bihari Andersson Anna) című darabja szerintem a kötet egyetlen kakukktojása. Mégpedig nem holmi különleges értéke, hanem a társaihoz képest gyöngébb minősége miatt. Ez a dráma a svéd színpadi művek kevésbé rokonszenves hagyományait követi: a szerző szinte kizárólag a saját, ezúttal az idősödő nőkre tipikusan jellemző pszichológiai problémáiról beszél, no meg egy nőfaló pszichiáterhez fűződő, gyermetegen reménytelen szerelméről. Szinte minden szereplő rezonőr itt, mind az írónő gondolatait mondják, és ezt sajnos érzi az olvasó; nem igazán élő, önálló entitások, ráadásul dramaturgiailag is hagy kívánnivalót: szinte semmi szerzői utasítás nincs, csak annyi, hogy az adott jelenetben mely szereplők vesznek részt, ám a beszédükből nem derül ki a mozgásuk, mimikájuk, semmi, egyszerűen csak mondják a magukét, s úgyszólván elbeszélnek egymás mellett. Deres Péter úgy magyarázza ezeket a „párhuzamos monológokat”, hogy a szerző ezzel épp „a szereplők feloldhatatlan magányát” illusztrálja. Elképzelhető, hogy volt ilyen célja Lugnnak, de a dráma ettől nem lesz jó, ráadásul irodalmi értelemben is túlságosan belterjes, rengeteg utalás történik kortárs svéd írókra, s munkáik jellegére, amelyek jórészt ismeretlenek a magyar olvasó számára. Valami félresikerült, erőltetett humor is jellemző a rezonőr-szereplők monológjaira, amelytől a darab sem viccesebb, sem életszerűbb, sem hitelesebb nem lesz. És ami a legrosszabb: széteső darab. A szereplők végtelen magánya nem mentség a feszes szerkezet hiányára.
4/ Az igen sokoldalú – költő, regényíró, forgatókönyv- és drámaíró – Niklas Rådström darabja, a Szörnyek (De onda, ford. Deres Péter) külsőségeiben is görögös, nemcsak szellemében, mint a Norén-dráma. A nyomasztó darab egy angliai igaztörténeten alapul: 1993-ban két tízéves fiú elrabol egy kisgyereket egy liverpooli bevásárlóközpontból, és végighurcolván a városon, látszólag minden indok nélkül, szinte action gratuite-szerűen kegyetlenül meggyilkolják. Közel negyven ember találhatta volna gyanúsnak a látottakat, de egyikük sem avatkozott közbe. Érdekes és meglepő megoldással a szerző rendőrségi jegyzőkönyvek és médiahíradások felhasználásával idézi fel az eseményeket, bőven élve az ismétléssel, mint a borzalom fokozásának eszközével. Ráadásul van a drámában egy Kórus és egy Karvezető, akik megjegyzéseket fűznek az elhangzottakhoz, valamint kérdezik egymást és a nézőket is. Igen ügyes és hatékony dramaturgiával büszkélkedhet a darab, a görög dráma elemeitől a legmodernebb, a nézőket is bevonó, „interaktív” eszközökig. És mindez nem puszta szakmai bravúr, hanem a nemes erkölcsi cél elérésének eszköze: felkelteni a nézőben az egyéni felelősség kérdését: „Te is kerülhetsz ilyen helyzetbe, és te hogyan fogsz akkor cselekedni? Igyekszel majd megakadályozni a szörnyűséget, ha rossz sejtéseid támadnak hasonló esetben, vagy közönyösen továbbmész?” – A darab esetleges magyarországi színrevitele abból a szempontból is érdekes lehetne, hogy nálunk is történtek és történnek hasonló bűncselekmények, sőt, mondhatni, évről évre szinte exponenciálisan növekszik a borzalmas – akár gyerekek közötti – bűnesetek kegyetlensége. Vajon egy jó rendező venné-e magának a bátorságot, hogy magyar viszonyokra adaptálja az eredeti történetet (mint például a Lars von Trier-féle Dogville-film dán színpadi adaptációjával történt a Bárka Színházban)? És vajon nem csökken évről évre a darab értéke azáltal, hogy évről évre egyre kegyetlenebb bűncselekmények történnek gyerekek között (a felnőttekéiről már nem is beszélve)? Hogy egyre jobban emelkedik az átlagemberben is az egyre válogatottabb kegyetlenségeken való megrökönyödés küszöbértéke?
5/ A kötetcímadó Jegesmedvék (Isbjörnarna, ford. Szappanos Gábor) szerzője, Jonas Gardell a kötetben szereplő ifjabb szerzők nemzedékéhez tartozik. Igen termékeny író, drámaíró, komikus. Noha keresztény értelmiségi családban született, „a svéd melegmozgalom egyik emblematikus alakja lett” – miként a könyvben a szerzőről olvashatjuk. Nos, ez utóbbi szerepe nyomokban sem érződik az itt szereplő drámáján, ugyanis a Jegesmedvék egy családi kamaradarab, amelyben mindössze három nő szerepel: egy hetvenkét éves, szigorú mama, akit születésnapján felköszönt lakásán két felnőtt lánya. Ám egy férfi mégis keretbe foglalja, és alapvetően meghatározza a darab folyását, a szereplők minden rezdülését és gondolatát, egymáshoz való viszonyukat. A fiú, azaz a lányok öccse, aki neves író lett, és arról híresült el, hogy bátran kiírja épp most elkészült regénytrilógiájában a családi dolgait, főleg az anyjához fűződő viszonyát. Ráadásul, a szülinapi összejövetel vége felé kezdődő irodalmi műsorban Gabriel, az író a tévében nyilatkozik e kényes témáról, és a mama a lányokkal meg akarja nézni az interjút. Azaz inkább csak a mama, mert a lányai már olvasták a könyvet, és szeretnék eltanácsolni anyjukat, hogy elolvassa, mert ők már tudják, amit a mama, Ilse még nem: Gabriel rútul „kiírja az anyját”, és szinte süt könyvéből a gyűlölet szülője iránt. A darab nagy része azzal telik, hogy a két lány hogyan beszélje le a makacs mamát, aki viszont öregkori elbutulása ellenére is vasakarattal uralkodik a lányain… Finom emberi portrék bontakoznak ki előttünk: a két lány két külön jellem, mindegyikük máshogy rontotta el az életét és máshogy boldogtalan, és máshogy igyekeznek küzdeni a végtelen magány ellen. A mamájuk háklis vénasszony, aki a darab végén élete legnagyobb csalódását kapja a képébe a tévé képernyőjéről: saját fülével hallja, hogy a fia gyűlöli, akinek a kedvéért annak idején a tudományos karrierről is lemondott. De mindeddig büszke volt rá, arra, hogy művész, aki kitűnt a családból. Lányait mindeddig igazságtalanul lenézte, de amikor a fia megjelenik a képernyőn, minden megváltozik… Több poént nem lövünk le, csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy igen „hálás” darabról van szó, tele egy csomó helyzet- és jellemkomikummal, elkomorulásokkal, felderülésekkel, szigorú értelemben vett magándrámácskákkal, amelyek persze cseppben a tengerként utalnak a svéd társadalom jelen állapotára: a magány áttörhetetlen falaira, a félelemre az öregségtől, a párkapcsolatok reménytelenségére.
6/ A Gardellnél is fiatalabb Mattias Andersson drámaíró és történész, egy színház művészeti vezetője, és már komoly sikereket tudhat maga mögött. A Szex, drog, erőszak (Sex, droger och våld, ford. Kúnos László) címet viseli a kötetünkben szereplő alkotása, és máris előrebocsátjuk véleményünket, miszerint ez sem tartozik a gyűjtemény legerősebb darabjai közé, bár a Kristina Lugnénél mindenképpen jobb. – A címe is félrevezető, mert valami sokkal durvábbat sejtet, mint amit valójában kapunk ebben a szerkezetileg kicsit ugyancsak széttartó alkotásban. A helyszín egy svéd öregek otthona, ahol három 85 éves ember – két férfi és egy nő – éldegél egy 35 éves férfi gondozó felügyelete alatt. Kissé átlagos, ha nem is kiszámítható dolgok történnek az intézményben: először is az egyik gondozott rendel magának két hétre egy fiatal orosz tanárnőt, aki a sivár orosz valóságból szeretne kitörni, de az idős férfi szexre nem tudja rávenni a nálánál 50 évvel fiatalabb Mását. Kudarc. A másik két ember – mit ad isten – férj és feleség volt egykoron, és életük alkonyán, obligát módon, kiborul az a bizonyos bili: hogy a férfi annak idején megcsalta és a gyerekeikkel otthagyta az asszonyt. De ez még semmi: a két öregember együtt, így vénségükre, egyszer csak elhatározzák, hogy kirúgnak a hámból, és drogoznak meg piálnak egy jót, miközben szexképeket nézegetnek az interneten. A drogozásra még az ápolót is ráveszik, aki ettől Isten fiának képzeli magát, és nem túl erős helyzetkomédiába manőverezi magát. – Itt is találunk bölcs mondásokat, mint a Lopott ékszerekben, bár nem olyan töményen, tehát végül is kissé lagymatag élvezettel, de nem feltétlenül csalódottan fejezzük be a mű olvasását.
7/ Az utolsó mű a legeslegfiatalabb szerző alkotása, Lisa Langsethé, címe pedig A karmester szeretője (Den älskande, ford. Teplán Ágnes). Ez egy monológ, egy viszonylag egyszerű 23 éves fiatal nő lelkendező szerelmének története egy nagy, híres emberrel, egy családos, 37 éves karmesterrel. Voltaképpen a darab értéke a szerelem pszichológiájának kendőzetlenül őszinte és részletes bemutatása a női lélek oldaláról, amelynek a kiismerésére oly sok okos férfi vállalkozott már a világtörténelemben, de nagyon sokaknak beletört a bicskája, vagy stílusosabban: a cerkája. A dráma itt a nő, Katarina lelkében zajlik, egymást követik az olyannyira ismerős bizakodások, félelmek, röpke boldogságok, aztán a szomorú felismerések, hogy mindez nem lehet tartós, és eleve kudarcra van ítélve, pláne, hogy a karmesternek már a második gyereke is megszületik… A kötetnek ez a darabja áll tematikailag legtávolabb a noréni világtól, és a társadalom mint olyan szinte totálisan ki van zárva belőle, mégis, művészi és olvasói szempontból nagyon izgalmas mű, hisz betekintést enged a női lélek rejtett zugaiba… Meglepő fordulatok így is vannak benne, még egy gyilkosság is, de hogy ki az áldozat és az elkövető, azt fedjék jótékonyan a kötet borítólapjai.
Végezetül ismét a kötet megálmodóját, Deres Pétert idézném, aki a következő mondatokkal zárja Utószavát: „Olyan érzékeny történetek ezek, amelyekkel illik finoman, gazdagságukhoz méltón bánni – az olvasóknak és a gyakorló színházi alkotóknak, rendezőknek, dramaturgoknak, színészeknek egyaránt. Különleges gyöngyszemek ezek. Kéretik óvatosan felhozni őket a felszínre.” (Jegesmedvék szerk. és utószó Deres Péter, Napkút Kiadó, Budapest, 2012 – Drámatájak 2.)
Gábor Szappanos: Miserable stories of a happy nation
[Contemporary Swedish Dramas]
Swedish literature was never forced by the last two, bloodless decades of national history to take such an active social role as for example Hungarian literature was – says the excellent writer, also translator of two of the dramas in the volume, in the Introduction to the anthology. Swedish dramatic literature mainly embraces the private sphere, the all-inclusive topic of the family. However, there are exceptions to this in the volume, too, says the reviewer. The play entitled Krig (War) by Lars Norén, the possible Nobel prize winner and Strindberg successor, is a tragedy reminiscent of Greek dramas. It takes place in the war-stricken Southern Slav region where the law of survival depraves man into a “moral zombie”.
Gunilla Boëthius is one of the most played Swedish woman dramatists. Jordpojken (The Son of the Land) is an absurd tragicomedy, an “cutely accurate social chamber piece”, relating what a family is able to do with a child of nature, a new-born with legs rooted in earth.
Kristina Lugn’s Stulna juveler (Stolen Jewellery) is sharply criticised by the reviewer on account of an inbred treatment of the topic of aging as well as a poor construction, a dramaturgy falling to pieces.
Niklas Rådström’s drama, De onda (Monsters) treats a true story of child murder committed by children under age. The reviewer appreciates the elaboration of the theme as efficient because the elements of Greek drama, like the chorus, and interactive means to involve the audience are happily combined.
Jonas Gardell’s Isbjörnarna (Polar Bears), which gives the title to the volume, is a family chamber piece full of situation and character comedy and “petty private dramas” indicative of the present condition of the Swedish society.
Mattias Andersson’s play Sex, droger och våld (Sex, Drog and Violence) takes place at a Swedish old people’s home and although it abounds with rewarding and readily performable episodes, the reviwer does not rank it as a really outstanding piece.
Lisa Lanseth, born in 1975, is the youngest author in the anthology. Her play entitled Den älskade (The Beloved) is considered exciting by the reviewer because it genuinely reveals the psychology of a woman in love, allowing inspection of the secret chambers of the female psyche.
Finally the reviewer quotes the editor of the volume, Péter Deres, who in his Conclusion heartily recommends these “special pearls” to the attention of the reading public as well as theatre makers. (Polar Bears, Napkút Kiadó, Budapest, 2012).
(2013. szeptember 15.)