Nemzeti Most Magazin
1095 Budapest, Bajor Gizi park 1. +361/476-6800
2024. november 23. - Kelemen, Klementina Napja

Háttér

Az én színházam

„Színházat – eredményesen – csak egy ember vezethet”

Az alapítás, vagyis 1837 óta fontos szerepet játszott a politika abban, hogy ki lett a Nemzeti Színház igazgatója. Így volt ez 1848 előtt és után, a dualizmus idején, a két világháború között, majd 1945 után is – egészen napjainkig. Vezette a színházat városi hivatalnok, udvarhű intendánsok mellett színházi szakember, számos arisztokrata és jelentős színházi szaktekintély, rendező és színész is… Gajdó Tamás színháztörténész másfél évszázad direktorváltásait és azok hátterét, kulisszatitkait villantja fel.


Így érveltek a Nemzeti Színház művészei az őszirózsás forradalom idején, 1918. december 4-én írt beadványukban: „Színházat – eredményesen – csak egy ember vezethet!” Azt akarták megakadályozni, hogy nyolctagú „színészválasztmány” intézze a művészeti ügyeket. Az aláírók hangsúlyozták, hogy hatékonyan csak a teljes hatáskörrel és teljes felelősséggel kinevezett igazgató dolgozhat.

A tiltakozók a döntéshozókat a Nemzeti Színház első nagy igazgatói válságának tanulságaira is emlékeztethették volna. A fenntartásra elkülönített összeg 1842-re elolvadt, s a színház ügyeit intéző országos választmány a bezárást fontolgatta. Ekkor a társulat néhány tagja felajánlotta, hogy hajlandók csupán tízezer forintos támogatással előadásokat tartani. A választmány azonban kijelentette – ahogyan Szilágyi Pál színész, rendező feljegyezte – „akárki másnak átengedjük a színházat a színészek által előterjesztett javaslat szerint, csak színészeknek nem”.

Így került bérlőként az igazgatói székbe 1842. december 2-án Bartay Endre zeneszerző, Pest városának hivatalnoka. A választmány szabad kezet adott Bartaynak a szerződtetésekben és a műsor összeállításában. Havonta ugyan számadással tartozott a testületnek, de a haszon vagy a kár őt illette.

A direktor a külföldi ügynökségek révén függetlenítette a Nemzetit a pesti német színház repertoárjától. Nagy hangsúlyt fektetett az eredeti műsorra: ő mutatta be Szigligeti Ede népszínművét, A szökött katonát és Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját.

A sikeres igazgatásnak azonban vége szakadt. Az 1843–1844. évi országgyűlésen az országos választmány helyett felelős országos főigazgatót neveztek ki, hogy éberen őrködjék az országos alapban lévő pénz felett. Az új főigazgató, Ráday Gedeon hadat üzent Bartaynak, és a sajtó, bár korábban nagy hozsannával üdvözölte a bérlő-igazgatót, most Rádayt segítette az eladósodott Bartay eltávolításában.

A Nemzeti Színházban – melynek működését az 1848-as forradalom leverése után a helytartótanács, majd egészen 1907-ig a belügyminisztérium felügyelte – csak a politikai konszolidációt követően neveztek ki az udvarhű intendáns mellé szakembereket: 1873-ban Szigligeti Ede, 1878-ban Paulay Ede lett a művészeti igazgató. Mindketten életük végéig vezethették a Nemzeti Színházat. Paulay halála után azonban ismét magas rangú főurak kezébe került a teátrum irányítása.

Ez a folyamat egészen a századfordulóig tartott; 1900-ban az alig huszonhét esztendős Beöthy László lett a Nemzeti Színház vezetője. Beöthy a Magyar Színház élén állt, s a magánszínház fő részvényesei egyik napról a másikra mozdították el helyéről. Kinevezésének hírére felháborodott cikkek jelentek meg, pedig Beöthy határozott gazdasági és művészi programot hirdetett, amely addig nem igen fordult elő a Nemzeti Színház történetében. Az állandósuló ellenzéki parlamenti támadások és sajtóbotrányok ellenére Beöthy ideális színigazgatóként viselkedett. A Nemzeti Színházhoz hívta a Magyar Szemle fiatal kritikusát, Hevesi Sándort, s ő vitte színre A bor című Gárdonyi-darabot.

Az elképzelésekből és az évtizedes tervekből végül semmi sem lett. A Nemzeti direktora sajtópert veszített Liptai Károly újságíróval szemben. A tárgyalásokon olyan visszaélésekre derült fény – kölcsönöket vett fel a segély- és a nyugdíjalapból, nem fizette ki az átdolgozókat, tűrte a szabadjegyekkel folyó üzérkedést –, melyek miatt le kellett mondania.

A kis intrikákkal és személyi ellentétekkel tarkított igazgatóváltások után a legnagyobb port Hevesi Sándor 1932-es leváltása és Németh Antal 1935-ben történt kinevezése kavarta.

Hevesi Sándor a Bethlen István nevéhez fűződő konszolidáció idején került a Nemzeti Színház élére. Igazgatása éveiben is számos bírálat érte az intézményt, de az igazgató elbocsátására, aki 1926-tól az intendáns jogkörével is rendelkezett – valószínűtlen politikai hecckampány kíséretében – csak Bethlen bukása után, Gömbös Gyula hatalomra kerülésével szinte egy időben került sor.

Az igazgatót mindennel megvádolták: nemzetietlen műsorral, pénzügyi visszaélésekkel. Hajdú László ügyelő adatait felhasználva felrótták neki, hogy saját darabjait játszatta a Nemzetiben, s hogy a dramaturgiai munkáért a fizetése mellett külön pénzt vett fel. Az igazgatóváltást a szélsőjobb előretöréseként is értelmezhetnénk, hiszen a Hevesi elleni hadjáratot a jobboldali radikalizmusáról ismert Turchányi Egon képviselő és Papp Jenő, a Magyarság című lap színikritikusa vezette. A színház irányításában jelentős politikai fordulatra ekkor még nem került sor: Márkus László, majd Voinovich Géza lett az igazgató.

Igazi meglepetést okozott, hogy 1935 májusában Németh Antal, aki a hónap eleje óta a Magyar Rádió dramaturg–főrendezőjeként dolgozott, bizalmas utasítást kapott a Nemzeti Színház átszervezésére, majd Hóman Bálint kultuszminiszter 1935. június 28-án kinevezte a Nemzeti Színház új igazgatójának.

Németh puccs-szerűen végezte el a művészegyüttes felfrissítését. Az elbocsátásokkal, nyugdíjazásokkal párhuzamosan a Vígszínház szinte teljes középnemzedékét szerződtette: például Jávor Pált, Makláry Zoltánt, Tőkés Annát, Berky Lilit, Csortos Gyulát, Somlay Artúrt. Így sikerült a társulat elöregedését megállítania, változatosabbak lettek a szereposztások, s az új tagok segítségével a Nemzeti Színház elavult stílusát is megújította.

Egy évtizeddel később is hasonló méretű átalakításra került sor. Major Tamást – a háborús helyzetre hivatkozva, nem egészen jogszerűen – a Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. február 18-án kinevezte a Nemzeti Színház vezetőjének.

Az új igazgató intézkedéseinek zömét politikai meggyőződése diktálta: a Nemzeti Színház harmincnyolc tagjának nem újították meg szerződését – a névsor Bakó Mártával kezdődött és Ujlaki Lászlóval zárult –; negyvenhatan maradtak, s ehhez még húsz művészt szerződtettek a kivételesen magas állami szubvencióból...

A Nemzeti Színház vezetőváltásai ettől kezdve egészen 1989-ig, a rendszerváltozás időszakáig a kulisszák mögött zajlottak, a döntéseket kizárólag az egypárti politika erőviszonyai határozták meg. ’89 óta pedig – pályáztatás, nyilvánosság ide vagy oda – a többpártpolitikai erőviszonyok…

 

 

szerző:
Gajdó Tamás
színháztörténész

(2013. szeptember 15.)