Amikor a szavak mozdulni kezdenek – Márai Sándor tánca Budapesten

Ezen a napon két előadással is találkozott a közönség Budapesten: délután és este is színre lépett a Kassai Nemzeti Színház Balett Társulata és a budapesti Nemzeti Színház közös produkciója, Michael Kocáb, Zuzana Mistríková és Ondrej Šoth különleges alkotása, a Márai Sándor című előadás. A magyar nyelven megszólaló, szünet nélküli, mintegy egy óra húsz perces előadás nem csupán Márai életművének állított emléket, hanem annak is, hogy az irodalom képes kilépni a könyvlapok közül, és mozdulatban, térben, testben folytatni önmagát.

A színpadon ezúttal felcserélődtek a megszokott szerepek: a néző a színpad részévé vált, a művész pedig a közönség közelségébe lépett. A rendhagyó színpadi megoldások nem puszta formai játékok voltak, hanem az előadás lényegéhez tartoztak. Az előadás különlegessége, hogy Márai alakja nem csupán táncban, hanem színészi jelenlétben is megjelent: az író szerepében Bordás Roland, a Nemzeti Színház művésze lépett színpadra, hidat képezve szó és mozdulat, gondolat és gesztus között.

A darab története 2013-ig nyúlik vissza, amikor Kassa Európa Kulturális Fővárosaként mutatta be először az előadást. Akkor sokan kérdezték: hogyan lehet egy írót, aki a szavak mestere volt, tánccal megidézni? Az azóta is repertoáron lévő előadás maga a válasz. Nem elmesél, hanem felidéz; nem magyaráz, hanem sejtet. Márai polgári világa, Kassához fűződő kötődése, a száműzetés csendje és az emlékezés feszültsége mind ott lüktetnek a mozdulatokban.

A Nemzeti Színház számára különös öröm ezeknek a közös előadásoknak a megszületése. A Kassai Nemzeti Színházzal való partneri kapcsolat nem új keletű: a Rómeó és Júlia kétnyelvű előadása, valamint korábbi közös munkák is azt bizonyítják, hogy a színház nyelve képes áthidalni határokat, történelmi terheket és aktuális nehézségeket. A Márai-produkció „közössé tétele” ezúttal kassai kezdeményezés volt – és éppen ettől vált igazán közössé: közös gondolkodássá, közös emlékezéssé, közös ünneppé.

Lelket melengető felismerés, hogy az időnként nehéz közéleti légkör és a kulturális finanszírozás kihívásai ellenére is van tér az együttműködésre. Ha nem arra figyelünk, ami

elválaszt, hanem arra, ami összeköt, akkor – ahogyan Márai is hitte – megmarad valami a világból, amit érdemes továbbadni.

Január 28-án este ez a valami táncolt. És beszélt. Szavak nélkül is.

(2026. január 29.)