„Száll a színház, és mi repülünk vele” - Szarka Tamás – az Esthajnal alkotója

A szerelem és a szabadság kibékíthetetlen ellentéte régóta foglalkoztatja. A témát most az Esthajnal című cigányballadában dolgozta fel. Hogyan születtek a dalok, azokból történet és előadás? Egy különleges ősbemutató kulisszatitkairól a darab zenéjét, verseit és szövegét is jegyző Szarka Tamással beszélgettünk.

 Egy klasszikus Gorkij-novella és egy híres orosz film a hetvenes évekből – cigányromantika magas művészi fokon. Mi fogta meg ezekben a művekben, hogyan születtek meg a dalai?

– A hetvenes években láttam az egyik legszebb szovjet filmet, a címe: A cigánytábor az égbe megy. Gyönyörűen fényképezett és remek zenéjű alkotás. Aztán a ’80-as évek elején engem is „eltalált” az az autentikus, kőkemény cigánymuzsika, amivel a Kalyi Jag együttes a táncházmozgalomban „berúgta az ajtót”. Akkoriban fogalmazódott meg bennem, hogy jó lenne egyszer megírni a Cigánytábor történetét – természetesen saját zenével, saját történettel. 2001-ben talált rám újra ez a novella. Megszólított a legmenőbb pozsonyi musicalszínház, a Nová Scéna, hogy szeretnék bemutatni A cigánytábort. Megkértek, hogy poroljam le és hangszereljem át a nótákat. Évekig sikerrel játszották az előadást. Akkortól már nem eresztett a téma! Végül 2017-ben elkezdtem dolgozni az Esthajnal című zenés darabon, a dalokból lemez is készült. Akkor már biztos voltam benne, hogy mindenképpen szeretném színpadon is látni ezt a csodálatos cigány Rómeó és Júlia történetet. Úgy éreztem, ha ezt a robogó, magas tempójú, őrületbe hajló muzsikát csak eltáncolják, már az is sikerre van ítélve…

Vidnyánszky Attilának már azzal a szándékkal mutatta meg a zenét, hogy darabot készítsenek belőle...

– Természetesen, már évekkel azelőtt mondtam neki, hogy erre készülök. Kérdeztem tőle, hogy ismeri-e a filmet? „Mi az, hogy!” – vágta rá, és elmesélte, hogy az akasztás jelenetét Beregszászon forgatták, és gyerekként ott tátották a szájukat, és lelkendezve beszélt a film hangulatáról, képeiről. Miután Attila meghallgatta a zenét, felhívott, hogy üljünk le beszélgetni.

Hogyan kezdtek el dolgozni, mi volt az első feladat?

– Megírtam az alapművet, a dialógusokat és a verseket. Visszatértem Gorkij novellájához, a Makar Csudrához is, ehhez a gyönyörű balladához, ami „üres” ahhoz képest, amit egy színdarab megkíván, ezért történeteket, jeleneteket találtam ki, és egy – népdal – kivételével az összes dalt én szereztem. Attilának a próbák során még voltak kérései, hogy ide még ilyen, oda meg olyan muzsikát képzelne, mit szólok hozzá. Mivel szerette volna, ha Bodrogi Gyula is játszik a darabban, megkérdezte, hogy írnék-e neki egy nótát. Büszke vagyok rá, hogy a színészlegendának írhattam egy dalt. Eljött a stúdióba, Komáromba, ahol dolgozom, felénekelte a dalt, közben össze is barátkoztunk. Aztán azt mondtam Attilának, hogy nem tudom, Gyuszi bácsi megdobál-e a szövegkönyvvel, vagy sem, de én megírnám a hattyúdalát. Halljuk a könnyed, sodró muzsikát, nagy a boldogság, az öröm, majd lelassul a muzsika, Gyuszi bácsi leül és így búcsúzik: „Hogyha egyszer elutaznék, belőletek kiszakadnék, / Ám csodáim itt maradnak, s égben engem megmutatnak”. Attilának nagyon tetszett. Kitaláltam, hogy Bodrogi legyen az ócskás, és a kabátjában legyen benne minden, amit árul. „Itt a kabátom, benne a világom, / minden megvehető, / Szinte, de szinte, minden igaz benne, bár nemigen hihető.” Ezüstkanalakat, aranypénzecskéket és persze órát is árul. „Itt ez az óra, ez a mutatója, vedd meg a sorsketyegőt, / Hogyne akarna, mindenki akarna venni még egy kis időt.”

Az Esthajnal zenéje egyrészt cigány muzsika, másrészt félreismerhetetlenül Szarka Tamásra jellemző.

– Ha van stílusom, talán benne van. Hallható autentikus cigányzene és ének, szcenikus – színpadi cselekményt „aláfestő” – muzsika, és amikor felgyújtják a cigánytábort, szimfonikus, nagy volumenű zene szól kórussal. A dalokat különféle „ruhákba” öltöztettem. És verselek dalok nélkül is – ugyanis többször előfordult, hogy megírtam egy szövegrészt prózában, de Attila kérte, hogy versbe tegyem át, mert szerinte úgy erősebben írok.

A dalokat itt-ott igazítania kellett a színészek énektudásához?

– Erre nem volt szükség. Habár a Nemzeti nem zenés színház, kifejezetten jól éneklő színészeik vannak, és ők kapták a nehezebb feladatokat. Nyilván a magas hangok miatt volt egy-két változtatás, de más nem. Jó érzés látni, hogy a dalokat nemcsak eléneklik, hanem kiváló színészi játékukkal élettel telítik meg a figurákat.

Segített a szereplőknek? Ott volt a próbákon, nézte őket?

– Imádok ott lenni ősbemutatók próbáin, és megkockáztatom, erősebb, izgalmasabb a „várandósság”, mint maga a premier, a születés. Amikor egy soha nem volt előadás jön létre, nemcsak a szerző, a rendező, hanem még a színházigazgató is „alkot”, mert sose lehet tudni, hogy sikere lesz-e az új darabnak. Most jó érzéseink vannak. A falakon belül is jó híre van a darabnak. Természetesen dolgoztam a színészekkel, a stúdióban is énekeltek, de főleg a korrepetitoruk segített nekik.

Azt az előadást látja viszont, amit komponálás, írás közben a színpadra álmodott?

– Sűrű szövésű a darab. A hangulat, amit elképzeltem, ott van, és a nyers erő is, amit éreztem, amikor a dalok és a versek megszülettek bennem. Amikor kell, dübörög az előadás, néha meg lassú, fájdalmas, máskor tele van humorral. A két színházi maszkhoz – a síró és a nevető archoz – mindig tartom magam. A Rómeó és Júliában is nemcsak dráma van, de humor is. Itt is egyszer nevetünk, máskor sírunk. De nem az számít, hogy én mit gondolok! A közönség dönt. Az biztos, hogy az Esthajnal különleges előadás lesz a Nemzeti művészeivel, a Nemzeti Táncegyüttessel, a Karaván Színház roma színészeivel, a fiatal akrobatákkal a Fővárosi Nagycirkuszból, és a két gyönyörű lóval, a hófehér és a fekete paripával. A színpadon párhuzamosan történnek az események, az egyik hangulatból a másikba húzzuk-sodorjuk a nézőket. Van, hogy egyszerre vagy hatvanan vannak a színpadon! Egy pillanatra se áll meg az előadás, egyik kép a másikba folyik, aztán már lendül is tovább. Száll a színház, és mi repülünk vele. Ennél többet nem is kívánhatunk.

Ozsda Erika

| fotók: Ilovszky  Béla

(2024. szeptember 25.)