Figyelni a költők szavára - az utolsó interjú Csurka Lászlóval

Kaposvárott jól kezdődött a pályája. Új színház, új társulat, előbb csak segédszínészi feladatokat kapott, majd ’56 szeptemberében már főszerepet játszott a Csongor és Tünde bemutatóján.

– Ez egy nagyon szép és megtisztelő feladat volt. Dr. Németh Antal választott ki erre a szerepre. Ez az európai műveltségű szaktekintély, ez az elismert művész, a 20. századi magyar színjátszás kiemelkedő egyénisége, rendkívüli felkészültségű rendezője alkalmasnak talált erre a feladatra. Az ő igazgatása alatt élte virágkorát – még a háború előtt – a Nemzeti, aztán a politikai hatalom őt is félreállította. A meghurcoltatások után Kaposváron engedték először rendezni. Így találkozhattam 1956-ban Németh Antallal, és az ő ajánlásának köszönhetem, hogy 1959-ben a Nemzeti Színház társulatának tagja lettem. De már ez is történelem!

A színházi adattár szerint a régi Nemzetiben is száznál több szerepet játszott…

– De ugye most nem fogunk minden szerepemről beszélni? Felsorolni sem tudnám!

Nem vezetett naplót? Nem dokumentálta az eseményeket?

– Nem. Pedig kellett volna. Most talán már én vagyok a legidősebb, aki még olyan legendás művészekkel játszhatott együtt a Nemzetiben, mint például Básti Lajos, Sinkovits Imre, Agárdy Gábor, Raksányi Gellért, Bessenyei Ferenc, ott volt Ungvári László, Lukács Margit, és még hosszan sorolhatnám. Nemcsak a velük kapcsolatos történeteket kellene megörökíteni, hanem azokat az anekdotákat is, amelyeket ők meséltek nekem azokról a nagy öregekről, akikkel pályakezdőként még ők is játszhattak.

Miért nem írja meg ezeket a történeteket?

– Ez legalább ezer vagy ezerötszáz oldal lenne! Ehhez nagyon sok idő és türelem kellene. Pedig a családunk története is megérne egy könyvet. Az én életutam szintén elég izgalmas, már az is kész csoda, hogy egyáltalán élek. Nyolcéves gyerek voltam, amikor 1944-ben Nagyváradon elsüvített a fülem mellett az első puskagolyó. Ekkor már menekült onnan a család. Arra is pontosan emlékszem, amikor itt Budapesten 1944. november 4-én délben édesanyámmal még felkapaszkodtunk a 6-os villamosra, és alig értünk át a Dunán, amikor bekövetkezett a nagy robbanás, és beomlott a Margit híd. Aztán amikor menekültünk tovább, és a bajorországi Lichtigben húzta meg magát a család, először mi, gyerekek még örültünk, hogy jönnek az amerikai repülők és csokit meg rágógumit dobálnak nekünk a magasból, de aztán elszabadultak a bombák is…

A színházi szerepei közül mit emelne ki?

– Erre sem vállalkoznék. Különösebb panaszra nincs okom, hiszen még a három T idején is, amikor a megtűrt kategóriában voltam, remek darabokban játszhattam, és nagyon sok kiváló szerepet is kaptam. Igaz, hogy nem voltam sem Hamlet, sem Rómeó, de különböző műfajokban is kipróbálhattam magam. Nagyon népszerű volt annak idején még a régi Nemzetiben a zenés estem, a Fizetek, főúr. Öt évig műsoron volt, minden alkalommal megtelt a Játékszín, és nagyon gyakran velünk énekelt a közönség.

Itt is lehetne önálló estje?

– Persze, lehetne, de azért az már fárasztó lenne. Nyilván túl a nyolcvanon nem akarnak nagyobb feladatokkal terhelni a rendezők. De azért itt a Nemzetiben is több darabban játszom. Műsoron van Az ember tragédiája, az Egy ember az örökkévalóságnak, az ’56-os témájú Tóth Ilonka és az Egri csillagok. Ebben az évadban – A tizenhárom almafa előtt – az első bemutatóm a Médeia volt, abban a darabban a hírnök szerepét kaptam. A görög drámákban gyakran megjelenik egy ilyen szereplő, aki elmeséli a korábbi eseményeket, mindazt, amit tudni kell ahhoz, hogy megértse a közönség a konfliktus lényegét. Ezek általában hosszabb monológok, memorizálni sem könnyű, és nem elég csak felmondani a szöveget.

Ha mégis megírná ezt a bizonyos könyvet a saját szakmai pályafutásáról, nyilván önálló fejezetet kapnának a filmszerepek és a szinkron is!

– A filmezésről és a szinkronról is mesélhetnék! Lenne néhány jó történetem. De a színészi feladatok közül számomra különösen kedves a versmondás. Úgy harminc éve annak, hogy mélyebben foglalkozom ezekkel a gyönyörű versekkel, amelyek helyettem fogalmazzák meg az identitásom, a magyarságom lényegét. Nagyon szép és nemes feladat ezt a tartalmat közvetíteni, eljuttatni másokhoz is. Egyáltalán nem könnyű ilyesmivel a közönség elé lépni, különösen ebben a gáncsoskodó világban. Ha most valami ars poeticát várna tőlem, vagy azt, hogy mérleget készítsek, akkor azt mondanám, leginkább ezeknek a verseknek köszönhetem, hogy megerősödött bennem az érzés: jó magyarnak lenni. Mindebből persze az is következik, hogy számomra a színészet a legszebb hivatás. Hiszen magyarul beszélhetek másoknak is arról, ami nekem fontos, és szerintem ezzel jó ügyet szolgálok. Ilyen például a magyar nyelv védelme. Azt mondja például Ábrányi Emil. „Ó szép magyar nyelv! Aki egyszer téged ajkára vőn, többé nem dobhat el!  Szentség gyanánt hogy befogadja éked, őrző oltárrá válik a kebel…”

Ma már nem könnyű megérteni az ilyen veretes szövegeket!

– Nem könnyű, de megéri odafigyelni a költő szavára. Engem nagyon bánt, amikor azt hallom, hogy hadarnak, sipítoznak a fiatalok, vagy nem lehet érteni a motyogásukat.

Ha valami ilyen hibát tapasztal, figyelmezteti a kollégákat?

– Csak akkor szólok a hibák miatt, ha alkalom adódik a beszélgetésre, és látom, hogy az ifjú kolléga kíváncsi a véleményemre. Persze vigyázni kell az ilyesmivel, nem lenne jó, ha elvenném a kedvét ettől a pályától a fiataloknak. Meg aztán nagyon sok minden – izmus, divat és egyéb szokás – rakódott rá erre a szakmára is. Nem olyan egyszerű ma már eligazodni a különböző irányzatok között.

Régen könnyebb volt a mesterség?

– Nem azt mondtam, hogy könnyebb, csak más volt ez a világ, amikor én még kezdtem ezt a pályát. Nekem még azt tanították, hogy játszunk a színpadon, még akkor is, ha néha belehalunk. Nagyon mást jelent, ha valakinek a színház a munkahelye, ahová dolgozni jár, vagy estéről estére játszani jön ide. Nekem még megadatott ez a szerencse, hogy játszhatok.

Az interjú teljes terjedelmében a Nemzeti Magazin nyári számában jelenik majd meg. 

Filip Gabriella  |  Fotók: Eöri Szabó Zsolt

(2020. június 17.)