Kirándulás

Poroszkálunk a földúton. Csípős hideg van, fúj a szél is, na nem vészes, inkább csak a jó meleg autóból kilépve esik kicsit rosszul a tél, ahogy így együtt ballagunk a kónyai tanyasor felé.

Végigcsoroghatnánk akár autóval is, ki se kéne szállni, akkor is látnánk mindent. A sáros, kietlen földeket, a magányos, csupasz, szélfútta fácskákat, azt a néhány omladozó, halálraítélt házat…

De hát hogy néz az ki?! Hisz mégiscsak, ez a három meglett férfi, Imre, Laci, Jóska, a három Szarvas fiú ötven évvel ezelőtt nap mint nap gyalog tette meg a több kilométeres utat a tanya és az iskola között, most meg még az utánunk caplató, hatalmas mangalicát is az autóablakon keresztül bámuljuk?! Vagy hogy bentről integessünk holmi városi turistaként a mackónadrágos, gumicsizmás néninek, aki egy szétesett babakocsit rángatva próbálja bevonszolni az udvarába a délelőtt összekapirgált, talált gallyakat?!

Hát hogy nézne az ki?! No meg mit fotózzon akkor szegény Szi­lágyi Lenke, akinek mégiscsak dokumentálnia kéne, ahogyan a Nemzeti Színház megbecsült színésze, a JászaiÉrdemesKiváló Művész, no meg persze az Üvegtigris Cingárja sok-sok év után hazalátogat – már hogyha otthon még ez a kietlen, sivár pusztaság.

Nézem a naptáromat: 2018. február 6., benne csupa nagybetűvel: KÓNYA!

Egy átlagos keddi nap, ha ügyesek vagyunk, gyorsan lezavarjuk. Kellenek a fotók a Könyvhétre megjelenő közös könyvünkbe.

A könyvbe, aminek címét már tudjuk: „Könnyű neked, Szarvas Józsi…”, de hogy mi lesz a borítón, na, azt hátha kiadja ez a kirándulás. Bérelt autó, Zsófi vezet, Katinka egyfolytában hablatyol, Jóska kacag egész úton, és majd’ megzabálja a kicsi lányát. Egykettőre a Hortobágyon vagyunk, már vár bennünket a Debrecenből érkezett Laci és Imre, aztán az első képek: na nem a kilenclukút fotózzuk, hanem a nagyszülői házat. Kovács nagyapáék kerítésére támaszkodik a három fiú, Jóska karjában tartja Katinkát.

Baktatunk a földúton, Imre csendesen mélázva hallgat, Jóska fel-lejár a társaságban, hol a lányokkal tart, hogy szeretgesse őket, hol meg visszaszökik a fiúkhoz, hogy Lacit hallgassa, aki viszi a szót, jó dumája van és nem kevés humora. Lenke csak a lehetséges következő képre koncentrál, hol szemből, előreszaladva, hol oldalról, el-elsüllyedve a sárban, hol meg hátulról, lemaradva, hogy befogja a tájat vagy csak épp állandó kísérőnket, ezt a hatalmas mangalicát. Akárha a könyvbéli mindenkori „pöcörnő” támadt volna fel, hogy valaki mégiscsak üdvözölje a Szarvas fiúkat.

Nem, természetesen nem a fotók miatt történik ez. Persze jó, hogy készülnek, lesz majd a könyvben, és naná, a borítókép is megszületik, ahogy Jóska benéz első fellépése színhelyére, a „kultúrba”, ahol Aradszky „első ügyetlen csókjával” meghódította az öt-hat fős tanyasi közönséget, és igen, jó most visszanézni ezeket a képeket, amikor már nem is a könyvre, de egy színházi előadásra készülünk Jóskával. „Pustol a hó”, ez lesz a címe. A szót, pustol*, meg is csillagozom itt, és kimásolom a google-ból, mit jelent. Nagyon szép szó, szerettem, amikor Jóska mondta: pustol. Nem értettem, pedig alföldi vagyok, ahogyan szinte senki nem értette, akit kérdeztünk. Mégis, úgy hiszem, mindannyian valami hasonlót képzelünk mögé, ha halljuk: hóesést, hózuhatagot, végtelen fehérséget, tisztaságot körös-körül.

Nem a képek miatt vagyunk most itt. Inkább hogy visszamenjünk oda, ahová visszamenni nem lehet. A gyerekkorba. A pustoló hóba.

Persze még csak nem is esik. Körös-körül egy kis porhó, de köröskörül inkább csak a vizenyős, süllyedős, végtelen sármező. Ballag előttem Jóska, mindjárt hatvan, és próbálom elképzelni, ahogy több mint ötven évvel ezelőtt ugyanitt ballagott. Gumicsizma, kiskabát, jambósapka, iskolatáska… Egy hét-nyolcéves gyerek*, aki megy hajnalban az iskolába, onnan meg haza, mindig gyalog. Táncdalénekes vagy népművelő, ez leszek, gondolja magában a semmi közepén.

Ilyeneken gondolkodom. Meg hogy én is biztosan gondoltam valamit valaha. Meg hogy mit is. Közben készül néhány fotó a szülői ház előtt, a Blága-tanyánál, no meg a kultúr oldalában. Aztán beszállunk a kocsiba, jó ez a meleg, indulunk. Jóska mutogat, merre ment a lóré, hol is volt a tanyasi iskola… Hátranézek, már nem látom pöcörnőt, már a házakat sem, már semmit sem.

* Ez a Gyerek a főszereplője annak az előadásnak, amire készülünk Jóskával. A Gyerek, aki a kavargó, pustoló hóban, jövőjét mit se látva megy előre az ismeretlenbe. Ártatlan konoksággal caplat az úton, saját útján. Most egy pillanatra megáll, immár hatvanévesen visszanéz, odaköszön annak a Gyereknek, aztán indul tovább.

Sokszor a halálfélelem határán kellett kilenc-tíz évesen megoldást keresnie és találnia, hogy hazaérjen. Úgy derült ki, hogy letért az útról, hogy „forgóba”, a szántás gödrébe esett. Kikászálódott, nyakában az egész heti családi élelemmel, visszamászott a dűlőre, és ment tovább a nyárfáig, ahol három lépés után jobbra fordult. Amikor figyelt. Amikor nem, akkor a negyediknél bele a gödörbe.

Énekelt. Hogy ne féljen.

A kutyák ezt nem szerették. Rendszerint kiszaladtak rá a tanyákból. Ezért volt nála mindig bot. Azon kívül, hogy nagy segítségére volt a járásban, a kutyákat is elintézte vele. Na meg mikrofonállványnak se volt utolsó, hiszen a szokásos táncdalfesztiválosat játszotta.

A jambót „fellépéskor” sose húzta a fülére, mert az szerinte nem volt előnyös. Oldalra csapta, kicsit úgy, mint az a híres Csege Vara. Eleinte nagyon fázott a füle, de aztán már nem. Csak otthon vette észre, amikor hozzáért a keze vetkőzéskor, hogy a füle kővé fagyott. A melegtől aztán elkezdett rettenetesen fájni.

Nem mert szólni. Félt, ha az apa nyakon vágja valamiért, letörik, és azért még külön is kap. Éjjel sokáig nem mert oldalra feküdni.

Reggel nem tudtak kimenni az ajtón. Az ablakpárkányig be voltak havazva. Szakadt a hó, ­megállás nélkül szakadt napokon át.

A Gyerek, a viharlámpát maga előtt tartva, hajnalban kimászott az ablakon. Ment havat lapátolni. Semmit nem látott, csak a lámpafényt és a hófüggönyt, semmit nem hallott, csak a csendet.

Azt a csendet, ami már soha nem jön vissza. Ahogy nem jön vissza az a hó sem, ami éjjel, vaksötétben, egy apró lámpafénnyel megvilágítva pustol. Pustol a hó.