És itt kezdődnek önéletrajzírói nehézségeim. Hogy szűrjem ki magamból és hogy írjam meg azt az öttized százalékot, amely más, nálam szerencsésebb vagy kevésbé szerencsés emberektől megkülönböztet? Ki az ördögöt érdekel részletes tudósítás arról, hogy a kiváló Smith megszületett a Fő utca 6. szám alatt, nőtt-növekedett, táplálkozott, ürített, öltözött, vetkezett, lakott és költözködött? Smith csak akkor érdemel életrajzot, ha kalandjai voltak. Ha kivételes dolgok történtek vele. Márpedig nekem nem voltak hősi kalandjaim. Velem nem történtek különféle dolgok; ellenkezőleg: én történtem velük, s összes történéseim könyv vagy színdarab formáját öltötték. Aki ezeket elolvassa vagy megnézi, mindent megtud rólam; ami ezen kívül van, az csak: reggeli, ebéd, vacsora, alvás, felkelés, mosakodás, mivel életrendem ugyanaz
mint bárki másé.
( ) További nehézséget jelent, hogy még én sem tudom biztosan, mi is az igazság magamat illetőleg. Teszem azt: mennyire vagyok bolond és mennyire épelméjű? Nem tudom. Különleges adottságom jóvoltából sokra vittem Londonban a mesterségemben. De Don Quijote a példa rá, hogy ha valaki ésszel sokra viszi, attól még sültbolond is lehet.
Nemrég egy kritikus azt írta, hogy jóindulatú ellenszenvvel viseltetem embertársaim iránt. Az iszony közelebb járt volna az igazsághoz, mint az ellenszenv, mert az ember az egyetlen állatfajta, amely mélységes és gyáva rettegéssel tölt el. Az oroszlánszelidítő bátorságát sosem becsültem valami sokra. A ketrecen belül legalább a többi embertől biztonságban van. Egy jóltáplált oroszlán kevésbé veszedelmes. Nincsenek eszményei, nem tartozik felekezethez, párthoz, nemzethez, osztályhoz, szóval semmi oka sincs, hogy bármi mást is elpusztítson, mint amit meg akar enni.
(...) A mi szűkebb családunk szégyenfoltja apám iszákossága volt. Az a fiú, aki úgy látja hazatérni az öreget, hogy egyik hóna alatt egy libát, a másik alatt egy sonkát szorongat, lenge csomagolásban, (mindkettőt isten tudja miféle vélt ünnepi alkalomra vásárolta), s fejjel ugrik a kertet övező kőfalnak, abban a hitben, hogy a kaput taszítja be, s közben harmonikává nyomja össze magas kürtőkalapját, az a fiú, akit nem a szégyen és rossz érzés fog el, ha ilyet lát, hanem még az erő is kimegy belőle a nevetéstől, annyira, hogy alig bír a kalap megmentésére sietni, s viselőjét alig tudja biztos révbe kormányozni, az a fiú nyilván nem fog tragédiának látni minden apróságot, inkább igyekszik majd apróságnak látni minden tragédiát. Ha a családi szégyenfoltot
eltűntetni nem lehet, akkor legalább rajzoljuk körül tréfás ábrákkal.
Bernard Shaw, 1939
