Végső búcsú Kaszás Attilától

Türelmesen, lépésről-lépésre haladva, majd megállva Attila fényképe előtt, búcsúztak szeretett kollégánktól. Március 23-án érte a halál. Nem telt el nap azóta, hogy a színházban, a próbák közben, a büfében ne került volna szóba, és nem telt el nap, hogy valaki ne gyújtott volna érte gyertyát, ne próbálta volna szavakba önteni fájdalmát. A családtagokon és a barátokon, az ismerősökön túl, azok is, akik soha nem látták őt színpadon sem, soha nem váltottak vele egy szót sem, keresik magukban a mély gyász és megrendültség okát.

Ma, április 18-án, végső búcsút vettünk tőle. A barátok és kollégák beszédeiből is kihallatszott ez az önmagunkba néző tanácstalanság – a fájdalmas hiány, és a szeretet.



Elsőként Tóth Tibor, a Komáromi Jókai Színház igazgatója beszélt:

Tisztelt Jelenlevők!
Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

Engedjék meg, hogy a felvidéki magyarság nevében, zsigárdi, vágfarkasdi és komáromi családtagok, rokonok, tanítók, tanárok, régi iskolatársak, barátok, ismerősök, a Komáromi Jókai Színház illetve a felvidéki magyar színházi kollégák nevében szóljak néhány szót.

Kedves Attila!
Hadd beszéljek most arról, ami számodra mindig érték volt, arról a sorsról, helyzetről, amit soha meg nem tagadtál, sőt büszkén vállaltad – a határon túli magyarságról.

Határon túli magyarnak lenni – Európai Unióban vagy nélküle – nem mindig egyszerű helyzet, feladat. Ezt igazából csak az érti, aki beleszületik ebbe a másságba. Másként éli meg az ember a világot a Duna túloldaláról, igaz, a földrajzi távolság nem nagy, sokszor csak egy híd, s már útlevél sem kell, mégis a hídon átkelő hozza magában másságát. Az itthont, a Szigetet.
Ez a másság – súlyos ajándék - felelősség.

 

 

Vállalni ezt a sorsközösséget az ember szülőföldjén sem mindig egyszerű dolog, ennél talán csak az nehezebb, amikor az itthon után egy ember a világban új otthonokra lel, szép is, jó is minden, vannak boldog pillanatok és sikerek, de belül meg kell őrizni a kapcsolatot, a hidat, a Senki szigetét.
Attila, neked ez mindvégig sikerült. Köszönöm, a felvidéki magyarok nevében. Köszönöm a tisztaságot, a tartást, a felülnézetet, melyet megőriztél magadban, ezen a nem mindig tiszta és tisztességes pályán. Köszönöm, hogy megóvtad magadban a közös szigetünket. A gyökereket, az otthont.

A felvidéki magyarság talán létszámánál és területénél fogva is, de főképp kishitűsége és belső dilemmái miatt nem állíthat túlságosan sok igaz példaképet. Köszönöm, hogy te egyike voltál ezeknek.

Felvidéki színházi berkekben, ha beszéltünk rólad, dolgaidról, sikereidről, örültünk neked. Büszkék voltunk Rád. Kaszás Attila a miénk.

Magyarországi elfoglaltságaid miatt csak néhány alkalommal léphettél a komáromi közönség elé, mégis azok az előadások, melyben játszottál ( Jókai Aranyembere, a Csókos asszony és néhány gálaműsor) , kollégának – nézőnek egyaránt emlékezetesek maradtak. Valahányszor Budapesten vendégszerepeltünk, ha előadásra nem is tudtál eljönni, előadás után egy kézfogásra, ölelésre beszaladtál. Az összetartozás érzését erősítették ezek a találkozások.
Kaszás Attila a miénk. Sajnos ezt a mondatot most kénytelenek vagyunk megtoldani, egy múlt időt jelző szócskával, mely végérvényesen megváltoztatja a mondta tartalmát. Kaszás Attila a miénk volt. Ez a végzetes múlt idő elgondolkodtat, elszomorít bennünket, s Téged örökre felemel. Kaszás Attila a miénk volt. Elképesztően nehéz ezt kimondani.

Az Unióba való belépés éjszakáján a találkoztunk komáromi hídon. Derűs arccal lépdeltél a híd nyüzsgő ünneplő forgatagában – hazajöttél, ünnepelni… Jelképértékű pillanat volt számomra, valami politikán túli egyesülést sejtetett.
A hídon, ami összekötötte életed két területét, melyen oly sokszor indultál el, s tértél haza.
De most új átkelők nyíltak számodra, s elindultál, hogy hazatérj.

Felvidék, s Komárom – az Aranyember városa gyászol.
Tímár Mihály itt hagyott bennünket.
A Senki Szigete után most egy távolabbi szigetre költözött.
Attila, Isten veled!

 

Lukács Sándor színművész, a Vígszínházi kollégák nevében búcsúzott Kaszás Attilától:

Hála Istennek, a magadfajta színészt nem a temetési beszédek és a bő lére eresztett memoárok, hanem a nagyszerű alakítások őrzik majd meg az utókor számára. Mert amilyen fukar és kegyetlen volt hozzád a sors éveid számát illetően, olyan kegyes és bőkezű, az eljátszott szerepek tekintetében - mondta. Jó volt a szemedbe nézni. Jó volt a lendületed sodrába kapaszkodni.

 

Azon viszonylag kevés számú partnerek közé tartoztál, aki nem csak beszélni, hanem hallgatni is szeretett. Akinek volt türelme és befogadó készsége a másik közlendőjére. És nem csak a felszínen. Tóth Árpádi értelemben, lélektől lélekig lehetett veled kommunikálni. Isten adja, hogy abban a ki tudja milyen világban, amit mi még felfogni sem tudunk, s amely téged már megérintett, kicsi fiad vezérletével segítsen tovább a szeretetünk, mert egyebet sajnos már nem tudunk tenni érted.

 

Lukács Sándort Jordán Tamás, a Nemzeti Színház főigazgatója követte:

Drága Attila!

Elmondom, hogy mi történt azóta.

Másnap este jöttek sorban a Vígből, más színházakból a kollégák, megrendülten, egymás tekintetét keresve. Gyönyörű harmónia költözött a Klubba. A köszönések, a kézfogások, az ölelések az összetartozásról szóltak. A hiányod volt a kötőanyag. Velünk voltál és mi egymással együtt. És mert nagyon szerettünk Téged, így nagyon szerettük egymást is. A szeretet meghitt és emelkedett estéjét adta ez az összejövetel.

Aztán a Holdbeli. Nélküled és mégis Veled. Életünk legszebb, legfájdalmasabb előadása. Megrendültség a nézőtéren és a színpadon egyaránt és megint a szeretet. A Hold fénylő karikájában senki. Halljuk a hangodat, szipogunk és összebújunk. Szeretjük egymást, mert Téged nagyon szerettünk.

Úszom az égen arany csónakon,
az éj homályán én uralkodom,
az eget-földet végig láthatom,
a csillagot tengerbe buktatom.

És a megszámlálhatatlan megkeresés, e-mail-ek, telefonok százai, ezrei. Sejtettük, de nem tudtuk, hogy ennyien és ennyire tiszteltek, rajongtak érted. A szeretet áradó megnyilvánulásai.

Majd a virrasztás. Több, mint négyezren. Virág, mécses. És szeretet, szeretet, szeretet Megrázó volt ott lenni. Felemelő érzés volt együtt lenni. Soha életemben nem voltam ilyen nagy számú közösségben, ahol ennyire összetartoztak volna az emberek. Ezt akarta az Isten Veled? Egy hétköznapi, emberléptékű megváltást, megtisztulást? Hogy a szeretet legyen a Téged gyászolók összetéveszthetetlen ismertető jele. Hogy addig élsz, ameddig szeretünk Téged, és hogy addig élünk, ameddig szeretjük egymást. Ezt akarta tudomásunkra hozni a Mindenható? Lehet. Ha igen, legyen meg az Ő akarata. Drága Attila! Nyugodj békében!

 

Szarvas József a Nemzeti Színház művésze, Kaszás Attila egyik legrégebbi barátja:

Szia Attila!

Tudod, ha gyermek születik, mindenki nevet s ő sír. Ha elmegy, mindenki sír, de ő nevet. Így hiszem.
Attila! Nagyon sajnálom.

Hiszen most mégsem búcsúznom kellene Tőled, hanem beszélgetni. Semmi rendkívüli csak felhívni Téged. Hallom, ahogy beleszólsz a telefonba: „Tessék Kaszás” és megbeszélni mikor megyünk vacsorázni, hozzád. Mindig hozzád. Mama, Tordy, Stohl, Rudi, Csankó Zoli, Seres, Rátóti. Folytassam Attilám? Benkő Nóra, Samu, Pap Vera, Pápai Erika, Igó, Vidnyánszky. Mennyi energiád volt ránk.

Persze a szeretet. Az tölt fel mindent. A víz, a nap. Szükséged volt ránk és nekünk nagyon Rád.

Nagyon hiányzol Te nyílt tekintetű, mindig haragos-dühös, csupa szív férfi. Ha tudnád milyen űr maradt utánad. Napokig tébláboltunk lesütött szemmel, céltalan.
Nem értettük. Nem is lehet. De nem kérdeztük „Miért?” Kitől kérdezzük? Miért nem veszed fel a telefont? Miért nem főzöl, s iszunk meg egy pohár bort, s szívunk el egy szivart. (Ezt halkan mondom Tumpek doktornő nem hallhatja.)
És nem kérdezzük miért nem vagy a színházban? Hiszen most is próbálnod kellene a Hermelint! S este játszanod a Holdbelit!

Miért kell átvennünk a szerepeidet? Nem kérdezzük. De én egy kicsit igen. Miért nem folytathatjuk, ami 20 éve elkezdődött s aminek csak felszíne a színház de nekünk fontos. Soroljam? Csókos asszony, Leonce és Léna, Dühöngő ifjúság. A bemutató után kibékültünk Péterrel egy életre. Csongor és Tünde, a Tizenkét dühös ember. Attila el kell mondanom, Marton Robi csodálatos volt! S a NEMZETI SZÍNHÁZ! Igen, így csupa nagybetűvel. Ahol így csupa nagybetűvel szeretett meg Blasi, Trokán, Bagi Andi, Flament, Hevér, Valló Péter vagy Juhász Feri, Marcsi és Balikó, és Moha. Ahogy szerettek Téged a Vígben Irmike, Krisztiáni Pista, Héjj Jancsi, Presszer Pici, Kern Andris, Luki. Soroljam Attila. Ahogy szerettek a Rádióban is fantasztikus zenész barátaid. Samu, Ákos.

Attila befejezhetetlen. Ők mind Te vagy. És Bagó tanárnő.
Hiányozni fogsz piros betűs ünnepeinkről. Március 15., október 23., de nem fáj már Neked december 5., csak én szégyenkezem. És nagyon fogsz hiányozni a kis napok nagy pillanataiból.

Jancsika óvodába megy, iskolába, talán hegedül. S Te nagyon büszke leszel Rá. Így kellene. De ott lesz vele csodálatos édesanyja és nagyszerű barátaid, akik majd elmondják az elmondhatatlant, hogy ki is az ő édesapja.
Attilám befejezem. Elengedlek. De még valami. Néhány nappal ezelőtt kórházban voltam, vérvételen és a folyosón egyszer csak hallom, ahogy mondták rám: „Ő Kaszás Attila barátja”.
Igen Attila az voltam és maradok mindörökre. Köszönöm!
Szervusz drága barátom!
Te csak pihenj!

 

Rudolf Péter színművész, rendező Balzacot idézte, majd cáfolta búcsúztató beszéde elején:

Barátaim!
Balzac szerint mindnyájan ismeretlenül halunk meg. Szerintem Balzac tévedett: ez Tádéra nem érvényes. Ha most - akik itt körben állunk - mindannyian idejönnének a mikrofonhoz, és ki-ki elmondaná a saját beszédjét, arra a különös dologra lehetnénk figyelmesek, hogy mindnyájan ugyanazt a beszédet mondjuk.

Ugyanolyannak láttuk őt. Pontosan ugyanolyannak. Egy nemes, kristálytiszta jellemű férfinak. Egy ember, aki megengedhette magának, hogy megismerjék, mert nem volt a lelke legmélyén sem semmi, amit el kellett volna rejteni. Egy törtető, sunyi, romlott és széteső félben levő világban. Olyan tulajdonságokkal rendelkezett, amelyek birtokában szinte nem is lehet színésznek lenni. Egy színész, aki csak a tehetségével követelt magának szerepet. Kuriózum.

 

.

 

A beszédek után Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát búcsúzott szeretett kollégánktól, megáldva hamvait, majd közös imára szólította a gyászolókat.