Böjte Horváth István alkotása a Nemzeti Színház előtt.
Az emlékmű felavatására 2021. december 4-én került sor.
Az Elrabolt színházaink című írás, mely a Színházi Élet 1921-re kiadott
évkönyvében jelent meg, fájdalmasan rögzítette, hogy a háború előtt tíz olyan
magyar város volt, amelyeknek az Országos Színészegyesület és a kultuszminiszter
elsőrendű színházi engedélyt adott, s ebből a tíz városból Kolozsvár, Arad,
Nagyvárad, Temesvár, Pozsony, Kassa a trianoni békediktátummal az utódállamok
területére került. Nem számított, hogy a magyar színészet ezekben a városokban
emelte legszebb templomait, s az sem, hogy a városok „felépítésén annyi száz
esztendőn át dolgoztunk, amelyeknek kultúráját mi teremtettük meg”.
Az említett színházi központok mellett alig volt olyan település a
századfordulótól kezdve, ahol ne fordultak volna meg magyar színjátszók. Egy
1913-ban megjelent statisztika – Budapesten kívül – hetven olyan várost sorolt
fel, ahol rendszeresen rendeztek színházi bemutatókat téli vagy nyári
játszóhelyen. A felsorolt épületek közül 1920-ra negyvennégy a határokon túlra
került.
Mit vesztett a magyar színészet Trianon által? Az Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézet 1928-as térképe
Porzsolt Kálmán író, újságíró 1922-ben a Pesti Hírlapban megjelent Esti levelében Molière utódaihoz, a francia írókhoz fordult – talán ők megértik –, hogy „micsoda barbárság a magyar színműíróktól és színészektől elrabolni negyven magyar színházat. Milyen kultúrátlan, vad erőszak több millió elszakított magyart megakadályozni abban, hogy a saját pénzén épített magyar színházában magyar nyelvű előadást élvezhessen […].” Amikor néhány évvel később, 1929-ben dr. Olay Ferenc tanulmányt szentelt az utódállamok magyar színészetének, még mindig a veszteségeket sorolta: „Magyarország százötven esztendős színészete az ország szétdarabolása folytán oly nagy és pótolhatatlan veszteséget szenvedett, hogy azt egyszerűen nem lehet kihevernünk […]”. S amiről jóval kevesebb szó esett, Trianonnal a magyar színházi élet keretei is romba dőltek. Kettős szorításba kerültek színházi életünk irányítói: szembe kellett nézniük a kisebbségi színjátszás korlátaival, s orvosolni a magyarországi válságot.
A magyar színházi kultúra egyik legfontosabb központja – Budapest után – Kolozsvár volt. Nemzeti Színházából katonai erőszakkal távolították el a társulatot 1919. október 1-jén.
„Háromnegyed rész teret vesztettünk, és a megmaradt egyharmad területen fele annyi társulat tengődik, mint amennyi békében játszott. És, ami ugyancsak keserves, színészeink háromnegyed része szorult össze itthon az egynegyed területre, és csak egynegyede játszhat a megszállott területen. De ott sem mindenütt. Csehszlovákiában mindössze két magyar társulat, Romániában öt magyar társulat van, Jugoszláviában egyetlen magyar társulat sincs. Sőt. Még a magyar műkedvelő előadásokat sem engedélyezik” – panaszolta 1930-ban drámai hangon Géczy István, a színészegyesület főtitkára. Sajnálatos, hogy ez a helyzet csupán az első és a második bécsi döntés nyomán, majd a második világháború éveiben változott meg alapjaiban.
