Felvidék és Kárpátalja

A trianoni békeszerződés nyomán Csehszlovákia egész Észak-Magyarországot és Kárpátalját megkapta. Az impériumváltást megelőzően a kassai és pozsonyi állandó együttesen kívül három nagyobb és kisebb, utazó társulat működött a Felvidéken. A magyar színészetet két meghatározó személyiség irányította: Kassán 1914-től Faragó Ödön, Pozsonyban pedig 1911-től Polgár Károly. Szlovákiában a színházépületeket a magyar együttesek rovására osztották el. A korábbi koncessziók érvényüket vesztették, ugyanis 1920-ban magyar nyelvű színielőadások rendezésére Szlovákia egész területén csak egyetlen igazgatónak adtak engedélyt. Ezt pedig Faragó Ödön kapta meg, aki az új történelmi helyzetben – dacolva a támadásokkal – szükségesnek tartotta cseh vagy szlovák darabok magyar nyelvű bemutatását is. A magyar színészet helyzetét tovább súlyosbította az a rendelkezés, mely szerint csak azokban a városokban léphettek fel magyar színészek, ahol – az 1921-es népszámlálási adatok szerint – a magyar lakosság lélekszáma meghaladta a húsz százalékot. A cseh színjátszás fokozatos térnyerésével a két nagy színházi központban, Kassán és Pozsonyban mindinkább visszaszorult Faragó együttese, amely szubvenció híján folyamatosan anyagi nehézségekkel küszködött. Kárpátalja, újabb nevén Ruszinszkó, nem jutott autonómiához a két világháború közötti évtizedekben, ami színházi téren azzal a pozitívummal járt, hogy központilag nem szabták meg az itt fellépő, vagy idelátogató magyar társulatok útvonalait.