Erdély, Partium

Az első világháború évei alatt megerősödött erdélyi magyar színjátszás a trianoni békét követően kisebbségi helyzetbe került, működési keretei egyre szűkebbé váltak. A korlátozó intézkedések a magyar színészeknek otthont adó színházépületeket is érintették: a legtöbb városban a színházat hosszabb-rövidebb időre át kellett engedni a román együtteseknek. A magyar társulatok anyagi helyzete hamar leromlott, hiszen az utódállam részéről nem részesültek támogatásban. A legjelentősebb társulat a kolozsvári volt, amelynek vezetője, Janovics Jenő a korszak egyik legmeghatározóbb alakja volt nemcsak az erdélyi, hanem az egész magyar színházi életben. A nagyobb városokban működő társulatvezetők még ezekben a nehéz időkben is igyekeztek értékes műsort összeállítani, ám ezt a törekvést nem mindig koronázta siker. Az igazgatók többsége nem tudott kiváló művészi erőkből álló társulatot szervezni, a színpadi újdonságok megszerzésére sem futotta bevételéből, így sokszor műsorukat a jövedelmezőbb, bevált szórakoztató darabokra, elsősorban az operett műfajára alapozták. Tovább súlyosbította a magyar társulatok helyzetét, hogy a bevétel jelentős részét előbb 32, majd 26 százalékos látványossági adóval terhelték. Egyre kevesebb város maradt Erdélyben és a Partiumban, amely egymaga el tudta tartani társulatát a teljes szezonon keresztül; a színházigazgatók két-három, vagy akár több várost kerestek fel társulataikkal. A két világháború között ugyan mind a színészek, mind a közönség mentőakciókat indítottak a magyar hivatásos színjátszás megsegítésére, a kisebbségek önrendelkezési jogának megcsorbítása, valamint a világgazdasági válság elsöpörték ezeket a kezdeményezéseket.